Ballagási szentmise – Szent József Katolikus Iskol



Tizenegy éves volt, és minden alkalmat megragadott, hogy pecázhasson a szülei kunyhója melletti stégről egy New Hampshire-i tó közepén lévő szigeten. A pisztrángsügér-szezon kezdete előtt egy nappal kora este az apjával horgásztak kettesben; naphalakat és sügéreket fogtak kukaccal. Azután egy apró ezüstcsalit rakott a horogra és a bedobást gyakorolta. A csali becsobbant a vízbe, és a víz színesen fodrozódott körülötte a lebukó nap és a feljövő hold fényénél.

Amikor a botja ívben meghajlott, tudta, valami nagy hal akadt a horogra. Az apja csodálattal nézte, amint a fiú ügyesen fárasztja a halat a part menti vízben. Végül nagyon óvatosan kiemelte a vízből a kimerült állatot. Még soha életében nem látott ekkora halat, de pisztrángsügér volt.

Apa és fia egy darabig nézegették a jól megtermett, lüktető kopoltyújú halat a holdfényben. Az apa gyufát gyújtott és az órájára nézett.

10 óra volt - az idény két óra múlva kezdődött. Ránézett a halra, majd a fiára.

- Vissza kell dobnod, fiam - mondta.

- De apa! - kiáltotta a fiú.

- Fogsz majd másikat, csitította az apja.

- De nem ekkorát - méltatlankodott a fiú.

Körülnézett. Rajtuk kívül egyetlen horgász vagy csónak sem látszott a holdfényben. Újra az apjára nézett.

Bár senki sem látta őket, és soha senki nem tudná meg, mikor fogták a halat, a fiú látta az apja szeméből és hallotta a hangjából, hogy a döntése megfellebbezhetetlen. Lassan kiszedte a horgot a hatalmas pisztrángsügér szájából és visszaengedte a halat a sötét vízbe. Az állat egyet rántott az erős testén, majd eltűnt. A fiú sejtette, hogy soha többé nem fog ekkora halat látni.

Mindez 34 éve történt. A fiú ma sikeres építész New Yorkban. Az apja kunyhója ma is ott áll a szigeten, a tó közepén. A fiú most már a saját fiával és lányaival jár pecázni ugyanarra a stégre.

Igaza volt. Soha többé nem fogott olyan óriási halat, mint akkor este. De időről-időre látja azt a halat - minden alkalommal, amikor erkölcsi kérdés merül fel az életében. 

A helyes cselekedet melletti döntés frissen és élénken megmarad az emlékezetünkben. Ez egy olyan történet, melyet büszkén mesélünk majd a barátainknak és az unokáinknak. Nem arról szól, hogy alkalmunk nyílt kijátszani a rendszert és mi megragadtuk az alkalmat, hanem hogy azt tettük, ami helyes és ez örökre erőt adott. Az erkölcs egészen egyszerűen a helyes és a helytelen dolgok különválasztása. Csupán a gyakorlása nehéz. Helyesen cselekszünk-e, amikor senki sem lát?

         Kedves gyerekek, kedves szülők, az iskola pedagógusai, tisztelt vendégeink, kedves ballagó nyolcadikosok! Ha sok év múlva – vagy akár kevés idő múlva – beszéltek majd ehhez az iskolához fűződő élményeitekről, biztosan sok olyan csínytevésről is be tudtok számolni, amely igenis arról szólt, hogy hogyan játsszuk ki a rendszert, hogyan feszítsük szét az intézmény adta, tanárok követelte korlátokat. Ha azonban ilyenkor valaki lesz annyira okos és szeretetteli irántatok, hogy megkérdezi esetleg: „Milyen jó származott ebből az életetekben, mit kaptatok általa, miben lettetek többek?”, akkor erre valószínűleg nem tudnátok mit válaszolni. Ha azonban olyan helyes döntésekről, megharcolt és végül jó irányba állított tettekről meséltek majd, amelyeket az elmúlt nyolc év során itt a Szent József Katolikus Iskola falai között vagy annak közösségében cselekedtetek, akkor lesz mit mondanotok arról is, hogy ez hogyan épült be az életetekbe, miben tett többé, gazdagabbá benneteket. Az ilyen döntéseket és cselekedeteket szívesen hozzátok majd fel példának olyanok számára, akiket igazán szerettek, akiknek jót akartok, s nem csupán vicces, vagány sztorinak valók, amin egyszer jót röhög az, aki ilyesmin röhögni tud, s ezzel kifújt minden haszna.

A mai szentleckében Szent Pál a dicsekvésről beszél. Arról, hogy nem saját magával, saját tetteivel akar dicsekedni, hanem inkább azzal, amit az ő életében Jézus Krisztus művelt. Dicsekedni olyasmivel lehet, ami tényleg dicséretre méltó bennünk, s különösen azzal, ami Istent is megdicsőíti, vagyis valamiképpen Isten jósága és szeretete nyilvánul meg benne. Ebben az iskolában sokszor kerültetek döntési helyzetbe. Sokszor éltetek át élményeket, amelyekről mesélni tudtok később, amelyekkel dicsekedni tudtok. De vajon valóban dicséretre méltó lesz-e, amivel dicsekedni fogtok? Valóban dicsőséget hoz-e rátok mások előtt? És főként megdicsőíti-e az Istent, aki valamennyiünket számon kér? Az intézményben, ahová eddig tartoztatok, többen őszinte érdeklődéssel és szeretettel figyelték, hogyan döntötök, mit hogyan tesztek a mindennapokban. Amennyire tudtuk és amennyire hagytátok, segítettünk benneteket a döntésekben, amennyire lehetett, számon kértük a cselekedeteiteket, örültünk annak, ami jó volt, s veletek együtt, olykor nálatok még jobban szenvedtünk attól, ami félresikerült. Most lejárt az idő, amikor szinte napról-napra a szemünk előtt lehettetek, amikor számolnotok kellett azzal, hogy reagálni fogunk a szavaitokra, tetteitekre, hogy valamiképp meg kell felelnetek azoknak az elvárásoknak, amiket ez az iskola veletek szemben támaszt. Most felállunk a vízpartról, felállunk egymás mellől. Ezentúl mi már kevésbé tudunk odaszólni, hogy „dobd vissza a halat, mert becstelen dolog lenne kifognod!” Csak remélni tudjuk, hogy lesznek mások, akik továbbra is mellettetek állnak és odafigyelnek rátok. Életetek egyre inkább olyan szakaszába kerül, amikor tetteitekért és annak következményeiért már elsősorban magatok feleltek. Jusson mindig eszetekbe: erkölcsösen élni azt jelenti, hogy helyesen cselekszel akkor is, ha senki nem látja!

    Mit jelent azonban helyesen cselekedni? Hogyan, mi alapján tegyünk különbséget jó és rossz között? Ebben a mai evangélium szavai nyújtanak eligazodást mindannyiunknak. „Nem szolgálhattok két úrnak. … Nem szolgálhattok Istennek is, a Mammonnak is.” Vagyis akkor cselekszünk helyesen, ha tetteink megfelelnek Isten törvényeinek. Itt, a Katolikus Iskolában erőnkhöz, képességeinkhez mérten igyekeztünk veletek az Istentől eredő értékrendet megismertetni. Nem csak nektek, nekünk sem ment ez mindig tökéletesen. Azonban mégis előbb járunk, mint azok, akiknek lehetőségük sem volt találkozni azzal az emberképpel, amit Jézust követve elsajátíthatunk. És a legörömtelibb az, hogy életetek nagy része remélhetőleg még előttetek áll. Még lehetőségetek van az eddigieknél jobban, nagyobb odaadással követni a krisztusi példát, az Ő szeretetével szeretni Istent és embertársaitokat.

     Pár napja olvastam a facebook-os megjegyzéseiteket, miszerint hiányozni fogtok egymásnak. Reagáltam is rá, tudniillik, hogy nem is olyan törvényszerű az egymással való kapcsolat leépülése. Átalakulni mindenképp átalakul, de ha akarjátok, megmaradhat, sőt az eddigieknél is többet adhat nektek az egymással való kapcsolatotok. Immár nem is olyan rövid papi életem és a fiatalok közötti szolgálatom egyik alapvető és szép tapasztalata, hogy a templom, a plébánia, a hittanos közösség mindennél jobban össze tudja tartani a volt osztálytársakat. Helyet, alkalmat, lehetőséget, értékes tartalmat tud nyújtani a találkozáshoz. Ennek fényében fogadjátok majd a megkereséseimet, amelyekkel igenis próbálkozni fogok, hogy jöjjetek bérmálási felkészítő csoportba vagy ifjúsági hittanos közösségbe!

    Szüleiteknek is megköszönjük a bizalmat, amellyel iskolánkat bízták meg, hogy segítse felelősségteljes nevelői munkájukat. Kérjük őket, hogy továbbra is számítsanak ránk! Biztassanak benneteket, hogy keressétek, őrizzétek az egymással és egykori iskolátokkal ápolt kapcsolatot. Biztosan nem csak a saját nevemben mondom, hogy továbbra is szeretettel gondolunk rátok, nem tekintünk benneteket befejezettnek és „letudottnak”, s ha kerestek bennünket, nem fogunk elzárkózni.