Évközi 29. vasárnap – C év



      Egy szentéletű remete egy apró kis erdei tisztáson, egy rozoga kunyhóban élt, s ideje legnagyobb részét elmélyült imádságban töltötte. Mindössze két rongyos nadrágja volt, amelyeket felváltva viselt kopott szőrcsuhája alatt. Az emberek egyenként is, kisebb csoportokban is el-eljöttek a remetéhez, hogy beszélgessenek vele, tanácsot kérjenek tőle, áldását vagy imáit kérjék. A remete boldog volt, mert nap, mint nap érezte Isten közelségét, s látta, hogy az embereknek is hasznára tud lenni. Egy nap beszélgetés közben az egyik falusi asszonynak megakadt a szeme a remete egyik rongyos nadrágján, amit a patakban kimosott, és egy faágon szárított éppen. Látta, hogy csupa luk, egérrágás az egész nadrág. Csodálkozva kérdezte a remetét, hogy ugyan miért nem tart egy macskát a kunyhójában, hogy megvédje a holmiját az egerektől. „Nincs nekem még egy macskám sem.” – válaszolta derűsen a remete. Az asszony másnap egy új nadrággal és egy macskával állított be a remetéhez, és ott hagyta neki. A macska eleinte talált elég egeret, hogy táplálkozzék, azonban hamarosan éhesen kezdett nyervogni. Az emberek, akik látták, hallották az éhes macskát, gyorsan megállapították, hogy bizony rendszeresen tejre volna szüksége. Adományoztak tehát a remetének egy tehenet, amit ezentúl rendszeresen fejhetett. Csakhogy a tehénnek viszont fűre volt szüksége: sokkal több fűre, mint amennyi a kis tisztáson nőtt. Ezért hát a falu elöljárósága egy darab kaszálót adott a remetének az erdő szélén, hogy legyen elegendő füve, szénája a tehén táplálásához. A remete élete jócskán megváltozott. Ezentúl szinte minden idejét lekötötte, hogy a tehenet legeltesse vagy füvet kaszáljon neki, hogy a rétet őrizze és a macskáját gondozza. Imádságra legföljebb percei maradtak egy-egy napból. Nem volt már lukas a nadrágja, nem nyávogott éhesen a macskája, azonban mégsem volt boldog. Az emberek egyre kevesebbet jártak el hozzá, mert sokszor nem találták otthon. Tanácsai nem voltak már olyan okosak és célravezetőek, a vele folytatott beszélgetések nem voltak már mélyek és vigasztalóak. Áldásai és imái sem használtak már annyit, mint korábban. „Mintha eltűnt volna belőle a lélek!” – mondták egyesek. „Már nem találkozik Istennel.” – mondogatták mások.

A mai olvasmányban és evangéliumban a kitartó, hűséges imádság fontosságára hívja fel a figyelmünket Isten igéje. Az izraeliták és az amalekiták közötti csata napján Mózes karja egészen estig kitárva mered az ég felé, az Istenhez való esdeklés jeleként, és lám, Isten győzelmet ad az ő népének. „Miért?” – kérdezhetnénk, és kérdezik is bizonyára sokan. „Miért van szükség imádságra, főleg sok és állandó imára?” Akik nem hisznek Istenben, vagy nem tartják fontosnak Őt, kérdezhetik ezt azért, mert úgy gondolják, az ima nem tesz hozzá semmit a sikerhez. Az ember önmagában is elég, a maga erőfeszítéseivel, ügyességével, tehetségével, anyagi és közösségi eszközeivel stb. Ha valami nem sikerül, az azért van, mert még nem vagyunk elég nagyok, elég erősek, de azok lehetünk legközelebb! Ha pedig sikerül, akkor az a mi érdemünk – nem kell hozzá semmi isteni segítség. Akik pedig hisznek Istenben, azok is könnyen gondolhatják azt, hogy Istennek valójában nincs szüksége a mi imáinkra. Anélkül is éppen elég jól tudja, hogy mire van szükségünk. Ha pedig valóban jó és szerető Isten, a mi Mennyei Atyánk, akkor anélkül is megadja azt, ami kell nekünk, hogy állandóan kérnék Tőle. Csakhogy akik így beszélnek, azok félreértik az imádság célját, lényegét. Az imára nem Istennek van szüksége, hanem az embernek! Méghozzá azért, hogy ne veszítse el a legfőbb irányultságát, életének végső értelmét, célját, az Istennel való közösséget! Azért kell életünk minden helyzetét, döntését, kapcsolatát, eseményét Isten elé vinnünk imában, hogy ezek megfeleljenek a végső célunknak, hogy Isten és az üdvösség szemszögéből tudjuk nézni, értelmezni őket!

     Aki nem „tartja kitárva a kezét napestig”, vagyis nem imádkozik, nem keresi az Istent és az Ő akaratát, azt is szereti az Isten, azt is megajándékozza kegyelmeivel – azonban ő nem veszi észre ezt a szeretetet, nem él a felajánlott kegyelmi adományokkal. Érhet el sikereket, de ezek a sikerek inkább eltávolítják a boldogságtól, semmint közelebb vinnék hozzá. Mivel a céljai összezavarodnak, nem helyesen áll már hozzá a földi javakhoz, az emberi kapcsolatokhoz, könnyebben válhat önzővé, kapzsivá. Csatákat nyerhet – de az egész küzdelmet végülis elveszíti. Sok mindent felhalmoz, de ezek a javak nem töltik el elégedettséggel. Sok embert meghódít, de nem köti magához a szívüket. Ezért fontos tehát a szüntelen, buzgó imádság: hogy ne tévesszük szem elől az igazi, és legfőbb célt, az örök boldogságot, amelynek elérésén csak itt a Földön munkálkodhatunk, minden tettünkkel, döntésünkkel, kapcsolatunkkal!