Szent Erzsébet – Családtalálkozó (Baja) és búcsú



    Az utcán egy anyuka sétált a kisfiával. A kisfiú kezében édesség volt, azt majszolgatta. Egy koldusasszony mellett mentek el, aki a járókelők felé nyújtogatta koszos tenyerét. Mellette egy szurtos képű kisgyerek kuporgott, rongyos, lötyögő ruhában. Az édességet szorongató kisfiú megállt, elengedte anyukája kezét és közelebb lépett a koldusokhoz. Döbbenten bámulta a sírós szájú koldusgyereket. Mintegy engedélyt kérve a mamájára pillantott, s miután az bólintott, a kis kéregető kezébe nyomta az édességet. Azután tipegve újra elindult az anyukája mellett. Végignézte mindezt egy asszony az utca túloldaláról. Széles mosollyal szólt oda a fiatal anyukának: „De aranyos, jószívű a kisfia! Most majd vesz neki egy másik, még nagyobb édességet, ugye?” A kisfiú mamája röviden válaszolt: „Nem.” „De hogy-hogy? Miért nem?” – döbbent meg a másik asszony. „Meg kell tanulnia, hogy aki ad, az lemond valamiről.” – válaszolta nagy határozottsággal az anyuka.

    Szent Erzsébetről, a keresztényi szeretet nagy szentjéről emlékezünk meg a mai napon, aki minden idők emberei számára jó példát nyújt az igazi áldozatkészségre és önzetlenségre. Mi is a sajátossága a valóban keresztényi, azaz krisztusi szeretetnek? Hiszen annyiszor halljuk, hogy a szeretet képessége nem a keresztény hívők sajátossága csupán, arra minden ember képes, vallási meggyőződéstől függetlenül is. Ebben van ugyan igazság, de a tények, a valós élet tapasztalatai mégiscsak ezt mutatják, hogy a vallási élet hanyatlásával párhuzamosan igenis sokaknál megváltozik a szeretetről alkotott fogalom, és főleg annak gyakorlata, méghozzá nem pozitív irányban. A valóban Krisztusra épülő szeretet több mint a korunkban általánosan elfogadott és gyakorolt szeretet-megnyilvánulások. Erről beszél nekünk a mai evangélium, de az imént elhangzott kis történet is. A krisztusi szeretet nem csak a szimpatikusak, a bennünket viszontszeretők, a viszonzásra képesek felé mutatkozik meg, hanem azok felé is, akik kinézetükben vagy megnyilvánulásaikban nem vonzók számunkra, akik nem tudják (vagy nem is akarják!) viszonozni a kapott jót, vagy esetleg éppen az ellenkezőjét érdemelnék. Másrészt a keresztényi szeretet nem áll meg a jótékonykodásban azon a szinten, ami még nem okoz hiányérzetet, úgymond „érvágást” az adakozónak. Nem csak a fölösleg fölöslegéből nyújt valamit a rászorulónak, hanem ha a másik ember (vagy közösség) okosan mérlegelt helyzete úgy kívánja, akkor bizony abból is adni képes, amire neki is szüksége lenne. Addig igazából nem is lehet beszélni komoly szeretetről, amíg abban nincs valami a kereszt fájdalmából, a bizony már vérre menő áldozatkészségből. Ez az, amire ma kevesen képesek, s amiben Szent Erzsébet igazán nagy volt! Ő nem csak a fölöslegéből adott: ez nyilván nem zavarta volna nemesi rokonait. Ő mindenét odaadta, méghozzá vidám és könnyű szívvel. Számára éppen a méricskélő szűkkeblűség volt érthetetlen és értelmezhetetlen.

    A másik, amit a Család Évében különösen is érdemes megemlíteni, a jótékonykodás, a karitász tevékenység családi dimenziója. A templomi esküvők végén az ünnepélyes áldás egyik fohásza, amellyel útnak bocsátjuk az ifjú házasokat, így hangzik: „Isten szeretetéről tanúskodjatok a világban, hogy a szenvedők és a szegények, akikhez jók voltatok, egykor hálásan fogadjanak majd benneteket Isten örök hajlékában!” A házasságkötés bensőséges, ünnepi perceiben vajon megüti-e a fülünket, vagy még inkább a szívünket ez a gyönyörű áldás? Sokszor bizony nem, ezért újra és újra emlékeztetni kell magunkat rá, mert a család egyik nagyon fontos küldetésére hívja fel a figyelmet. A napjainkban közkeletű téves elképzeléssel szemben ugyanis a házasság és a család egyáltalán nem két ember magánügye csupán! Az esküvő szertartása többek között azért is kap olyan komoly hangsúlyt az egyház tanításában, mert a házasságnak és a családnak társadalmi vonatkozása, társadalmi küldetése is van. Nem pusztán két ember egymás iránti, nyilvánvalóan szubjektív érzelmeiről van itt szó, hanem az egész emberiség legalapvetőbb közösségéről, amely alapsejtjéül szolgál minden más emberi együttélésnek. A családban élő férj, feleség és a gyerekek sokszor rászorulnak a társadalom segítségére, támogatására, és ilyenkor jogosan igénylik is azt. Azonban a családban élőknek is vannak kötelességeik a társadalom többi tagja felé. Nem lehet ráhagyni a nehéz helyzetben lévők megsegítését minden esetben valamiféle nagy, arctalan intézményre, amelyet „önkormányzatnak, egyháznak vagy államnak” nevezünk, s mi magunkat pedig nem értelmezzük annak részeként csak akkor, amikor kapni kell vagy lehet! A falvakat, városokat, az államot és az egyházat is emberek és családok építik fel. Konkrét emberek, konkrét családok. A nagy intézmények legtöbbször túl távol vannak ahhoz, hogy egy-egy rászorulót, segítési lehetőséget észre vegyenek, a családok azonban alkalmasak arra, hogy meglássák a konkrét szomszéd, osztálytárs vagy munkatárs ínségét. Nem is mindig intézményes segítségre van szükség (sőt, legtöbbször nem arra) – pusztán egy kisebb odafigyelésre, adományra, fizikai támogatásra, amire egyetlen vagy néhány ember is képes. Milyen megdöbbentően szép tapasztalat, amikor családtagokat együtt látunk tevékenykedni mások érdekében, amikor nem csak egy-egy családtag részéről nyilvánul meg a szociális érzékenység, hanem ezen a területen is kinyilvánul a férj, a feleség és a gyerekeik egysége! Bizony, nem csak egyéni önzés, hanem „családi önzés” is létezik, bármennyire furcsának is hangzik ez a kifejezés! Amikor a saját gyerekeink felé a majomszeretet minden őrültségére képesek vagyunk, de a más gyereke mellett elmegyünk a legnagyobb nyomorúságában is! Amikor saját családunknak számos fölösleges dolgot is megengedünk a kényelemszeretet és a fogyasztás területén, de éppen ezzel a hamisan felfogott család iránti felelősséggel megnyugtatjuk a lelkiismeretünket akkor, ha másokon nem segítünk egészen extrém esetekben sem! Pedig ne gondoljuk, hogy ezzel a módszerrel majd sikerül hálás és önzetlen, családszerető, szüleiket megbecsülő gyerekeket nevelnünk! Bizonyára ismert a nagyon is igaz tétel: a gyermek számára nagyobb biztonságérzetet ad az, ahogyan a szülei egymást szeretik, mint ahogyan őt magát szeretik. Ugyanígy: a gyermekek többet tanulnak meg az igazi emberszeretetből akkor, ha a szüleik másokat, idegeneket is szeretnek, nem csak őket, a saját gyermekeiket kényeztetik. Bizony azokból a családokból kerül ki a legtöbb önző, másokkal nem törődő, öreg korukra saját szüleit is magára hagyó gyermek, amelyekben magas fokon gyakorolták a családi önzést, a gyermekek elkényeztetését. Ezzel szemben Szent Erzsébet belevonta az önzetlen adakozásba a férjét és gyermekeit is. Tudjuk, hogy Lajos, a férje mennyire megbecsülte és tisztelte Erzsébet emberszeretetét, miután tanúja volt a rózsacsodának, illetve a leprás beteg helyében magát Krisztust pillantotta meg a saját ágyában. Saját szüleitől, testvéreitől is megvédte Erzsébetet, akik épp azzal vádolták, hogy családja vagyonát tékozolja el. Erzsébet magával vitte a nyomorba gyermekeit is, miután férje halála után rokonai elűzték. Akarta, hogy gyermekei osztozzanak a sorsában, megtapasztalják az áldozatkészség fájdalmas oldalát is.

    Téves lenne azonban azt gondolni, hogy a szeretet önzetlen, olykor már fájdalmas gyakorlása csupán kárára lenne az embernek vagy a családi közösségnek. A szentleckében Pál apostol éppen arról beszél nekünk, hogy a „lelki haláltól” mentheti meg az embert a testvér, a felebarát iránti odafigyelés és szeretet. Milyen sokan érzik értelmetlennek, üresnek az életüket azok közül, akiknek látszólag mindene megvan! És hiába szereznek újabb és újabb anyagi javakat, hiába fokozzák a fogyasztást, a hiányérzet mégsem csökken, inkább növekszik. A lelki halál állapotában vannak, amiből éppen az segítheti ki őket, ha megtapasztalják az adás örömét, ha megérzik, hogy valakinek szüksége van rájuk, éppen rájuk, az ő szeretetükre. Nemcsak egyes személyek, hanem családok is kerülhetnek a lelki halál állapotába. A mások felé való nyitottság, az Isten és embertársak felé megnyilvánuló szeretet közös megélése sok esetben mentett már meg házasságokat, adott új értelmet a kiüresedni látszó kapcsolatokba. Szent Erzsébet nem besavanyodott, önkínzó lelkületű, hanem nagyon is életvidám természetű volt legendája leírása szerint. „Isten a jókedvű adakozót szereti.” – mondja a Biblia. Meggyőződésem, hogy a valódi adakozó alaptermészetéhez tartozik a jókedv: éppen a mások iránti szeretet gyakorlása tölti el igazi örömmel, lelkesíti föl saját bajai ellenére is.