Évközi 30. vasárnap – C év



Néhány kamasz srác, akik szerettek horgászni, hetek óta hiába ücsörögtek a folyóparton szabad idejükben. Nem fogtak semmit. Irigykedve nézték, hogy azok a halászok viszont, akik csónakjaikon be tudtak evezni a folyó közepére, gazdag zsákmánnyal térnek vissza. „Nekünk is csónak kellene!” – mondogatták egymásnak. Erről azonban hiába ábrándoztak. Egyik délután megbeszélték, hogy éjszaka lesurrannak a folyópartra, elkötik az egyik csónakot, valamelyik halászét, és hajnalig próbálkoznak a folyón. Így is történt. Nagy izgalmukban nem mertek zseblámpát sem gyújtani, így hát pont egy olyan csónakot sikerült ellopniuk, aminek az alján széles repedés futott végig. Még félórája sem voltak a vízen, már érezték, hogy egyre növekvő víz tocsog a csónak alján. „Léket kaptunk! Elsüllyedünk!” – rémüldöztek. Olyan nyugtalanul fészkelődtek össze-vissza, hogy a repedés a csónakon recsegve-ropogva tovább tágult. „Merjük kifelé a vizet, és evezzünk a partra!” – mondta az egyik fiú. Erre meg is ragadtak mindenféle eszközt, amivel a vizet lehetett meregetni: a halaknak hozott vödröt, a csalival teli konzervdobozt, kalapot-sapkát, mindent. Merték, dobálták kifelé a vizet. Azazhogy egyikük nem: az egyik fiú, a többiek nagy megrökönyödésére befelé hányta a vizet kalapjával a csónakba! „Mit csinálsz, te őrült!” – kiáltottak rá a többiek. „Kifelé merd, ne befelé, hisz így is mindjárt elsüllyedünk!” A fiú azonban továbbra is a csónakba töltötte a vizet, és közben így szólt: „Engem a szüleim arra tanítottak, hogy mindig az erősebb mellé álljak!”

     Bárcsak legföljebb egy-egy ember lenne minden társaságban, csoportban, akár nemzetben, aki mindenáron az erősebb mellé áll, akár jót akar az a bizonyos erősebb, akár nem! Sajnos azonban nem így van: sokan álltak és állnak ma is mindig az aktuálisan legerősebb, vagy annak tűnő hatalom mellé, függetlenül attól, hogy az helyes és igaz dolgokra törekszik-e vagy sem. Isten azonban – ahogyan a mai szentírási részekből látjuk – egyértelműen a gyengébb, az elnyomott, az elesett mellé áll. „A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, míg el nem éri célját. Nem tágít, amíg rá nem tekint a Fölséges, és míg nem szolgáltat neki igazságot.” Ma már – a keresztény kinyilatkoztatás fényében – sokan természetesnek vesszük – legalábbis elméletileg - hogy Isten a gyengék, a kisebbek, a szegények oldalára áll. Azonban egyáltalán nem volt ez mindig így: az Ókorban, az ókori vallások többségében inkább az a látásmód volt elterjedtebb, hogy az erős, a gazdag, a hatalmas azért erős, gazdag és hatalmas, mert mellette áll az istenség, megáldja és jutalmazza őt. Aki kedves Isten számára, akinek az életmódjában kedve telik, azt elhalmozza minden jóval, az nem kerül nyomorba, kiszolgáltatott helyzetbe, vagy legalábbis gyorsan kikerül onnan. Noha az evangélium elég egyértelműen nem támasztja alá ezt a fajta gondolkodást, sajnos a keresztények között is sokan vannak, akik nem vonják le a kellő következtetést a mai olvasmányok üzenetéből. Egyrészt a szegénységet, betegséget, megvetettséget Isten büntetésének nézik, másrészt nem fordulnak az ilyen nehéz helyzetben lévők felé azzal az elkötelezettséggel, amelyre Jézus példát mutatott. Inkább dörgölőznek az erősek, gazdagok szoknyájához.

 Érdemes végig gondolnunk, miben áll Isten elkötelezettsége a szegények, elesettek mellett? Mit jelent és mit nem jelent az, hogy az ő pártjukat fogja? Bizonyára nem jelenti azt, hogy a gazdagokkal és hatalmasokkal szemben magánál a ténynél fogva mindig ellenséges, elítélő lenne. Isten soha nem úgy fogja valakinek a pártját, hogy ugyanakkor egy másiknak kifejezetten rosszat akarjon, rosszat tegyen. Isten nem ellensége a nagyoknak, erőseknek, nem dolgozik ellenük! Jézusnak – ahogyan hallottuk – azok ellen van kifogása közülük, akik „saját maguk magasztalják fel önmagukat”. Vagyis akik önnön érdemeiknek tudják be nagyságukat, erejüket, akik nem Istennek hálát adva, hanem saját maguktól elszállva használják több és jobb lehetőségüket. Ők ugyanis hajlamosak arra, hogy a szeretet rendjén kívül helyezkedve másokat elnyomjanak, kihasználjanak, mások verítékén gazdagodjanak, közömbösek legyenek a szegények, elnyomottak szükségletei iránt. Istennek nem önmagában a gazdagsággal, egészséggel, hatalommal van gondja. Azokat is szereti, segíti, akik ezeket az Ő akaratának megfelelő módon használják, birtokolják. Az, hogy mégis elsősorban a gyengék, esendők pártját fogja, azért van, mert ők jobban rászorulnak a segítségére. Ahogyan a jó szülő is jobban segíti az épp aktuálisan bajban lévő gyermekét a többinél, anélkül, hogy azokat ugyanúgy ne szeretné.

    Az, hogy Isten igazságot szolgáltat a nyomorgóknak, hogy mellettük áll a bajban, nem feltétlenül azt jelenti, hogy azonnal megváltozik a helyzetük: a szegények egy csapásra megszabadulnak az anyagi gondoktól, a betegek a szenvedéseiktől, az elnyomottak a szorongatott helyzetüktől. Ez is megtörténhet, sokszor meg is történik a maga idejében. Azonban Isten pártfogása, lehajlása az elesettekhez sokkal inkább jelenti azt, hogy erőt kapnak a kínlódásaik elviselésére. Nem veszítik el a reményt a nehézségek közepette sem, emberek maradnak akkor is, ha mások átgázolnak rajtuk. Lelkükben megerősödnek, az átküzdött akadályok tanítják, megedzik őket. Összefogásra, a közösségeik megerősítésére sarkallják. Így jobb emberré válnak, mint azok, akik sokkal jobb helyzetben vannak ugyan, de bele is kényelmesednek ebbe a jobb helyzetbe, elpuhítja, lehúzza őket a jólét és a kényelem, elfordítja őket a többi embertől. Ez történt 1956-ban is, az éppen ma hatvan esztendeje kitört magyar forradalom és szabadságharc idején. Egy kicsiny, elnyomott nép nyilvánította ki szabadság vágyát a hatalmassal, erőszakossal, kizsákmányolóval szemben. Noha a harcban a kisebb alul maradt, rövid távon még több szenvedés lett osztályrésze, mégis rendkívüli értékekre tett szert: kivívta más nemzetek megbecsülését, megőrizte gerincét, emberségét. Olyan folyamatokat indított el, amelyek később az elnyomó hatalom bukásához és saját szabadságának, önrendelkezésének elnyeréséhez vezettek. Isten a gyenge mellé állt, erőt adott neki, felemelte és megerősítette. Ahogyan átéltük ezt nem egyszer magyar nemzetünk hányatott történelmében, úgy átélhetjük személyes életünkben is! Ne keseredjünk hát el, ha kicsinek, elesettnek érezzük magunkat, ha másokat önmagunknál jobb helyzetben látunk. Mi is álljunk meg Isten színe előtt, s elismerve gyengeségünket, kérjük az Ő pártfogását, irgalmát, segítségét!