Évközi 32. vasárnap – C év



     Egy távolkeleti uralkodó különös istenítélettel büntette azokat az alattvalóit, akik valamilyen főbenjáró vétket követtek el. Bevezettette őket egy nagy, elkerített arénába, a bámuló tömeg szeme elé. Az arénába két kapu nyílott. Egyik mögött egy vérszomjas tigris rejtőzött, amely, ha a kapu kinyílt, rögtön berohant a küzdőtérre és széttépte a szerencsétlen foglyot. A másik ajtó mögött pedig egy szép, fiatal lány várakozott, s ha ez a kapu nyílt ki, akkor a vétkesnek feleségül kellett vennie a leányt, és vele kellett leélnie az életét messzi száműzetésben. A kapuk közül az elítéltnek kellett választania. Egy napon ismét sor került a különös büntetésre. Méghozzá nagyon komoly dologban vétkezett a szerencsétlen rab, aki egy egyszerű kézműves fia volt a fővárosból. Rá merte vetni tekintetét az uralkodó egyetlen, gyönyörű leányára, és nem átallott beleszeretni. Sőt – minő borzalom – a leány is viszonozta a szerelmét, titkon találkozgattak a város eldugott zugaiban. Természetesen, mint semmi más, úgy ez sem maradhatott titokban: a katonák rajtaütöttek a szerencsétlen fiatalokon. A lányt hosszú szobafogságra ítélte az őrjöngő király, a fiút azonban az istenítéletnek vetették alá. Amikor elérkezett a kitűzött nap, a fiút bevezették az arénába. A lelátón ott ült székéhez szorosan odakötözve a hercegkisasszony is, akinek végig kellett néznie a történteket. A lánynak a legbensőbb udvari emberektől sikerült megtudnia, melyik ajtó mögött mi rejtőzik. Amikor a fiút belökdösték az arénába, kétségbeesett pillantással kutatta szerelme arcát, s várakozón tekintett fel rá, amikor felfedezte a királyi páholyban. Az remélte, a király leánya valahogyan csak megtudhatta, melyik a tigris kapuja és melyik a leányé. A szerencsétlen hercegkisasszony szörnyű választás előtt állt: ha az egyik kapu felé int, akkor a tigris szétszaggatja a szerelmesét. Ha a másik kapu felé int, akkor a kedvese belekényszerül egy házasságba, és soha többé nem lehet az övé. Így is, úgy is el fogja veszíteni. Hogyan döntsön? Végül egy apró, szinte észrevehetetlen fejmozdulattal a bal oldali ajtó felé intett. Vajon mi jött ki onnan? A tigris, vagy a menyasszony?

A mese itt véget ér: a választ minden olvasónak, hallgatónak saját magának kell megadnia. Én személy szerint úgy gondolom, hogy ha a hercegkisasszony szeretete őszinte volt a fiú iránt, ha több volt önző vágyakozásnál, akkor a bal oldali ajtón a menyasszonyjelölt lépett ki. Ez a történet mindenképpen arról szól, hogy van, lehet olyan szeretet, ami erősebb a házastársi szeretetnél is. Van olyan kötődés, ami felülmúlja a férj és feleség közötti kötelék szorosságát.

A mai szentírási részek a feltámadás hitét tárják elénk. Az ószövetségi zsidóság egy része csak a Krisztus előtti második században jutott el a feltámadásba és az örök életbe vetett hitre. Ennek egyik tanúsága éppen a Makkabeusok II. Könyve, amelyből az olvasmányt merítettük. Azonban még akkor sem, sőt sokkal később sem hitt minden zsidó ember a feltámadásban. Jézus korában épp ebben állt a farizeusok és a szadduceusok pártja közötti legfőbb különbség: a farizeusok hittek a halhatatlan lélekben és a feltámadásban, a szadduceusok pedig nem. Épp ezért teszik fel ez utóbbiak Jézusnak az evangéliumban hallott kérdést, amivel valójában nevetségessé akarják tenni a feltámadásba vetett hitet. Vajon kinek a felesége lesz a feltámadás után az az asszony, aki korábban hét férfi felesége volt? Azonban nem Jézust és a feltámadás hitét, hanem önmagukat teszik nevetségessé ezek az emberek, hiszen jócskán félreértik a feltámadás lényegét. A feltámadt életet valamiképp a földi élet egyenes, szinte minden változás nélküli folytatásának gondolják. Illetve épp azért nem hisznek benne, mert ha lenne, ilyennek képzelnék el. Pedig a feltámadt élet nem ilyen!

A feltámadás keresztény hite és értelmezése különbözik minden korábbi és korabeli elképzeléstől a halál utáni élettel kapcsolatosan. Az akkor már létező és azóta is élő keleti vallások pusztán a lélek tovább élését vallották, amely testből testbe vándorol számos földi élet során (reinkarnáció). Célként pedig a testi születéstől való megszabadulást, a tisztán szellemi létet célozták meg, amely ráadásul nem is marad meg különálló lélekként, hanem beleolvad a világszellembe vagy világlélekbe, vagyis teljes egészében elveszíti személyes mivoltát. Mind testileg, mind lelkileg valójában megsemmisül az ember eszerint az elképzelés szerint. Ez a túlvilági életről kialakított hit egyik szélsősége, amely valójában tagadja az ember személyes (saját testében és lelkében történő) tovább élését a halál után. A korabeli görögök és rómaiak mintegy árnyékszerű továbbélésben hittek a halál után. Azonban nem csak az ember lesz mintegy „árnyéka” korábbi önmagának, hanem a halál utáni létezés maga is csak „árnyéka” a földi életnek, amit mindenképpen jobbnak, szebbnek, teljesebbnek tartottak a halál utáni létformánál. Az egyiptomi és több más ókori vallás a földi élet szinte egyenes folytatását látta a halál utáni életben, ahol minden csaknem ugyanúgy folyik, mint folyt korábban. Ezért kell a halottnak a bebalzsamozott teste, amelybe a lélek visszatér. Ezért kell az étel, kellenek a használati tárgyak, a szolgák, az állatok stb.

     Azonban a feltámadásról vallott jézusi tanítás felülmúlja ezeknek a vallási elképzeléseknek a tartalmát, kiküszöböli azok hibáit, hiányosságait. A halál után nem szűnik meg az ember személyes léte, mint ahogyan a reinkarnációt valló keleti vallások hiszik. A halál utáni élet nem alacsonyabb rendű a földi léthez képest, mint ahogyan a klasszikus görög és római vallások hirdették. Ugyanakkor nem is mindenben egyenes folytatása a földi életnek, ahogyan az egyiptomiak vélték. A szadduceusok valami ilyesminek gondolták az általuk el nem fogadható feltámadást, ahogyan az evangéliumban hallott kérdésükből következtethető. Jézus azonban válaszában világossá teszi, hogy a feltámadt életben nem érvényesülnek már a házasság kategóriái, mint ahogyan sok más, evilági életre jellemző kapcsolati rendszer vagy életforma sem. „A feltámadás után már nem nősülnek és nem mennek férjhez, hanem úgy élnek, mint az angyalok a mennyben.” Saját, személyes életünk teljesedik tehát ki a feltámadásban, saját testünkben és lelkünkben fogunk örökké élni – ugyanakkor mégsem egészen úgy, mint itt a Földön. Az a szeretet, ami ott összeköt bennünket, más lesz, teljesebb lesz, mint a férj és feleség szeretete egymás iránt, anya és gyermek szeretete, tanár és diák, lelkipásztor és hívő szeretete stb. stb. Nehéz ezt elképzelnünk itt a Földön, hiszen az evilági kapcsolati kategóriákban gondolkodunk. Természetesen hisszük, hogy valóban találkozhatunk elhunyt szeretteinkkel a Mennyek Országában, valóban személyesen szerethetjük egymást tovább egy örökkévalóságon át. Ez a szeretet azonban felülmúlja a földi kategóriákat. Ha jól belegondolunk, ez egyáltalán nem is baj, sőt! Hiszen valljuk be, korunkban is, amelyre pedig oly jellemző a szerelem bálványozása, nagyon sok házasság nem azok között köttetik, akiket a szerelem mély szenvedélye fűt egymás iránt! Sokszor egyoldalú marad az érzelem, és olyan házastársunk lesz, akinél bizony jobban szerelmesek voltunk (esetleg vagyunk) valaki másba! Még többször előfordul az, hogy a házasság ugyan kölcsönös, mély szerelem alapján köttetik, később azonban kihűl ez a lángolás, közömbössé válik a kapcsolat. Esetleg az emberi bűnök, hibák miatt inkább teherré lesz, semmint boldogító együttlétté.  A házasság és a család nem cél, hanem csak evilági eszközök a szeretet, az önátadás megélésére. Az üdvösség, a Mennyország azonban már maga a célba érés, a tökéletessé vált szeretet Isten és embertársaink iránt. A szeretetnek ez a tökéletessége és az abból fakadó boldogság azonban messze felülmúlja a földi szeretet mértékét és formáit, valamint a földi boldogság mértékét és formáit. Személyesen éljük ugyan át, de nem evilági módon. Ezért hasonlítja Jézus a feltámadt életet inkább az angyalok létmódjához, semmint az ember földi életéhez.