Évközi 33. vasárnap – C év



Hat szerencsétlen hajótöröttet sodort partra a hullámverés egy lakatlan szigeten. A hajójuk zátonyra futott egy hirtelen támadt viharban és darabokra tört. Mindössze ők hatan maradtak életben. Miután kissé magukhoz tértek a rémület okozta sokkból, rájöttek, hogy rettenetesen fáznak: télies idő volt ugyanis, és ahogyan az éjszaka lassan leszállt, mind hidegebb lett. Elindultak tehát fát keresni, hogy tüzet gyújtsanak. A kis sziget azonban másból sem állt, mint csupasz sziklákból. Csak nagyon ritkán, elszórtan lehetett látni rajta egy-egy csenevész bokrot. A hajótöröttek persze nem mertek messze eltávolodni a parttól, félve az ismeretlen földtől, a mind sűrűbbé váló sötétségtől. Így hát szánalmasan kevés fát sikerült gyűjteniük. Az apró gallyakon kívül mindegyikük csak egy-egy nagyobb fadarabot vagy rönköt talált. Ha apránként rárakják a tűzre, talán szűken-szépen kitart reggelig. Miután egyikük kovakövekkel nagy nehezen tüzet csiholt, meggyújtotta vele az apró gallyakat. A fellobbanó lángok megvilágították elkeseredett, csüggedt arcukat. Remegve húzódtak közelebb a kis tűzhöz. A gallyacskák lassan elhamvadtak, már csak néhány aprócska lángnyelv nyaldosta őket. A hajótöröttek azonban görcsösen szorongatták fadarabjaikat: egyikük sem akarta rátenni a tűzre a maga szerzeményét. Volt köztük egy politikus, aki megdöbbenve ismert rá egy másik szerencsétlenül járt társában politikai ellenfelére: „Hát nem! Ez aztán soha nem fog az én tüzemnél melegedni!” – gondolta magában. Természetesen ugyanezt gondolta a másik politikus is, és némán a háta mögé rejtette a fadarabját. Egy gazdag, vagyonos, de kapzsi ember most sem tudott kibújni a bőréből: „Persze! Mind-mind rajtam akarnak élősködni! Még itt is! Most is!” – gondolta, s elhatározta, hogy bármi lesz is, biztosan nem dobja a fáját a tűzre. Egy szegény, szerencsétlen fickó, aki épp szerencsét akart próbálni egy új világban, és azért szállt hajóra, gyűlölködve pillantott végig a többieken. „Ezek mind gazdag, jómódú emberek! Nincs szükségük az én fadarabomra! Nekem pedig másom sincs, csak ez! Nem fogom nekik adni, nem én!” – azzal még görcsösebben markolta a farönköt. Egy kövér, fehér arcú úriember gyűlölködve pillantott a tűz másik oldalán a néger fiúra: „Ez egy mocskos bevándorló! Elveszi a munkát a mi fiainktól, lányainktól! Hát fagyjon csak meg inkább!” A néger bevándorló pedig arra gondolt: „Most eljött a bosszú ideje! Eddig ők bántak gonoszul velem, hát most szenvedjenek ők is velem együtt!” Amikor a felkelő Nap első sugarai végigpásztázták a tengerpartot, hat megfagyott holttestre hullott a fényük egy kihamvadt tüzecske mellett. Kihűlt kezeik még mindig szorosan markolták a fadarabokat, rönköket: meghaltak, mert a szívük is jéghideg volt.

Az évközi idő végén mindig a pusztulásról, az elmúlásról, a világ végéről szólnak a szentírási részek a szentmiséken. Az egyházi év lezárulása kell, hogy emlékeztessen bennünket a földi javak mulandóságára, az evilági élet végességére. Az olvasmányban és az evangéliumban felvázolt képek, a háborúk, természeti katasztrófák, a kozmikus pusztulás a legtöbb emberben azt az érzetet keltik, hogy „mindennek vége!” Aki átél egy-egy ilyen csapást, az könnyen gondolhatja azt, hogy „innen nincs tovább!” Jézus azonban – nagy megdöbbenésünkre – azt mondja: „Ezzel még nincs itt a vég!” A világ végéről szóló szentírási beszámolókban mindig megnyilvánul ez az érdekes kettősség: részben szólnak ezek a beszámolók háborúkról, üldözésekről, katasztrófákról, földrengésről, árvizekről, vagyis a földi élet és a földi javak pusztulásáról, elmúlásáról. Ez azonban nem azonos a világ végével! A világ vége majd Jézus eljövetelével, a holtak feltámadásával és az Utolsó Ítélettel fog bekövetkezni! A háborúk, katasztrófák folyamatosan jelen vannak a történelemben, míg a Világ Vége egyszeri és megismételhetetlen esemény lesz. Az olvasmányban és az evangéliumban is találkozunk azzal az érdekes végkicsengéssel, mintha a kozmikus pusztulás, szenvedés, összeomlás nem érintené a hívőket, az istenfélőket. „Nektek pedig, akik félitek nevemet, felragyog az igazság Napja, és sugarai üdvösséget fognak árasztani!” „Egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal őrzitek meg lelketeket!” Ezek szerint Isten valami csodás módon megmenekíti híveit az általános romlásból, pusztulásból? Mindenki szenved, nyomorog és meghal, de a Krisztusban hívők élnek és virulnak? Semmi bajuk sem lesz? Nem, félreértés lenne így értelmezni ezeket a szavakat. A földi élet, a földi javak pusztulása, a halál kiterjed a hívőkre, az Istent szeretőkre is. Nincs mentességük ez alól! A vég, az igazi vég azonban nem veszteséget és nem pusztulást hoz számukra! Az emberi élet igazi végét ugyanis nem a földi halál hozza el, hiszen az életünk örök! Az ember számára a „vég” nem más, mint a célba érés, a révbe érés: életünk beletorkollása az Örökkévalóságba, megérkezés a Mennyországba. Vagy pedig ennek az ellentéte: a visszavonhatatlan partra sodródás a másik oldalon, az aláhullás az örök kárhozatba. Az istenfélőknek, a Krisztusban hívőknek ettől a végtől, az Utolsó Ítélettől nincs mit félniük.

     A Biblia jövendölései a világ végével kapcsolatban, pl. hogy akkor „az Istent ismerők felragyognak, mint a fénylő csillag”, vagy hogy Krisztus tanítványai „állhatatossággal megőrzik a lelküket” épp arról szólnak, hogy a valóban hívő emberek másképp viszonyulnak a földi élet esendőségéhez, az evilági javak, az evilági élet elmúlásához. A bajok, szenvedések, katasztrófák próbára teszik az ember hitét, istenkapcsolatát. Azok, akik erősen hisznek, ilyenkor sem veszítik el a reményüket Istenben. Nem esnek kétségbe a pusztulás és a halál hullámverései között sem, hiszen az isteni gondviselés valósága és a túlvilági élet ígérete vigasztalja őket. Szívük nem tapad hozzá annyira az anyagi javakhoz, hogy ne tudnák ezeket elveszíteni rettentő elkeseredés nélkül. Másrészt a katasztrófák, háborúk, megpróbáltatások közepette próba elé kerül az emberek iránti szeretetünk is. A nagy veszteségek, nagy bajok könnyen teljesen önmaga felé fordíthatják az embert: görcsösen kapaszkodik a maga kis maradék életébe, magmaradt javaiba. Áttapos másokon is, csak hogy ő, vagy az ő családja meneküljön! Ilyenkor könnyen kivész a segítőkészség, a szolidaritás a legtöbb emberi szívből. Aki azonban igazán hisz Krisztusban, annak az élete épp ilyenkor tűnik föl, mint a „fénylő csillag”. Noha ugyanazokat a csapásokat szenvedi, mégis képes szeretettel fordulni mások felé. Képes adni abból, amije maradt. Képes mások életét menteni, holott a sajátja is veszélyben forog. Igen, azoknak, akik az emberi lét ilyen nehéz óráiban, napjaiban, heteiben is képesek krisztusi szeretettel fordulni a Mennyei Atya és embertársaik felé, nem kell félniük az emberi élet célba érésétől: a Világ Végétől.