Nagyböjt III. vasárnapja – A év



     A kalauz átvette a jegyet a fiatal hölgytől, hogy érvényesítse. Közben megkérdezte: „Magával utazott az az öreg néni, aki leszállt az imént?” „Igen.”- válaszolta a hölgy. „Borzalmas egy öregasszony!” – jegyezte meg a kalauz. „Felszáll az előző állomáson, beül egy fülkébe, kinéz magának valakit az utasok közül. Mindegy neki, férfi vagy nő, fiatal vagy öreg, vidám vagy szomorú! Nekiáll beszélni hozzá, be nem áll a szája 10 percen keresztül, csak mesél és mesél egészen addig, amíg le nem száll a következő megállónál. Eszméletlen! Minden nap ezt csinálja!” A fiatal hölgy elmosolyodott. „Engem nem zavart. Csak egy beszédes néni … szívesen meghallgattam.” A kalauz tovább folytatta: „És mindennap csak egy kenyérért utazik át a szomszéd faluba! Ő maga mondta nekem. Állítólag ott finomabbat sütnek a pékek!” A fiatal hölgy megrázta a fejét. „A kenyér csak ürügy. Nem a kenyérért száll vonatra minden nap. Igazából ez a 10 perc beszélgetés kell neki. Az, hogy valaki 10 percig meghallgassa, rá figyeljen! Szerintem ez a 10 perces utazás tartja őt életben! Feladhatná ő is, mint annyi más az öregek, betegek közül. Mondhatná, hogy fáj a lába, fáj minden csontja, hogy ki sem bír kelni az ágyból. Próbálhatna ő is beletörődni a magányba, a közönybe, hogy otthon szép csöndben végleg elsorvadjon. De nem! Ő mindennap fölkel, felül a vonatra, és elmesélgeti a történeteit újra és újra. Nem panaszkodott egy mondatot se! A régi, szép élményeit idézte föl. Maga hallotta már egyszer is panaszkodni?” A kalauz csodálkozva csóválgatta a fejét. A fiatal hölgy folytatta: „Látja, neki elég egy kíváncsi szempár és egy figyelmes fül 10 percre naponta ahhoz, hogy ne veszítse el az életkedvét. Ezt pedig igazán megadhatjuk neki, nem?” A kalauz rámosolygott a hölgyre. „Erre én még nem is gondoltam soha.” – ismerte be. „Ma szerda van. Maga megteremtette neki a csütörtököt azzal, hogy figyelmesen meghallgatta. Reméljük, akad valaki, aki holnap a pénteket is megteremti majd neki.” Azzal a kalauz kilépett a fülkéből.

       Jézus találkozása a szamariai asszonnyal ott a kútnál lehetett volna sokkal rövidebb, egyszerűbb is. Az asszony minden megjegyzés nélkül vizet húz az ismeretlen férfinak, megitatja, aztán mindketten mennek tovább a maguk útján. Vagy egy még valószínűbb forgatókönyv szerint történhetett volna úgy is, hogy a szamaritánus asszony – népe idegenkedésére, gyűlöletére építve – tesz egy sértő megjegyzést a zsidó férfira, és esze ágában sincs vizet húzni neki. Mindkét verziót könnyebben tudná elképzelni a mai ember, mint azt, ami valójában történt. „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, ki mondja neked, hogy adj innom, te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked.” – mondja Jézus. Ezzel felhívja az asszony figyelmét arra, hogy ez a találkozás sokkal több lehet annál, mint aminek első pillantásra látszik. Az az ember, aki megszólítja őt, sokkal többet tud adni annál, mint amit ő kinézhet belőle. Valójában minden ember sokkal több annál, mint ami első pillantásra látszik. Minden beszélgetés, minden találkozás többet jelenthet, mint aminek indult. Ehhez azonban kell a figyelmes szeretet, és kell a nyitottság, amivel elfogadom, beengedem az életembe a másik személyt. Jézusban megvan az asszonyt üdvözíteni akaró, mindennél mélyebb és teljesebb szeretet. Az asszonyban pedig megvan a nyitottság, a ráfigyelés arra a valakire, aki meg akarja ajándékozni őt.

     Rohanó világunkban mennyi, de mennyi találkozás félben marad! Mennyi, de mennyi beszélgetés véget ér, mielőtt egyáltalán elindulna! Nem szánunk időt egymásra. Bosszant, ha a másik megszólít, hiszen „mi közöm hozzá?”. Ha meg valami miatt muszáj is foglalkoznunkvele, a lehető legrövidebb úton igyekszünk „elintézni az ügyet”, csak azt, csak annyit, amennyit nagyon muszáj. Gyorsan húzzuk föl azt a vizet, itassuk meg, aztán vissza a dolgunkhoz! Így rengeteg ajándékot vesztegetünk el, ami pedig a miénk lehetne.

    Ha emberektől sokkal többet kaphatnánk nagyobb nyitottság, odafigyelés árán, akkor mennyivel inkább igaz ez Istenre! Bizony, nem kevesen követik el azt a hibát, hogy kevesebbet várnak, kérnek Istentől, mint amennyit valójában adni akar! Csak egy szép szertartás esküvőre, keresztelőre, elsőáldozásra! Csak egy gyógyulás valami betegségből. Csak egy új munkahely, több fizetés, stb. Jézus ennél sokkal többet akar adni. „Örök életre szökellő vízforrást”, mint a szamariai asszonynak: vagyis teljes, örök boldogságot. Ehhez azonban több időt kell Rá szánnunk, többet és mélyebben kell figyelnünk rá! Nem elég egy gyors tanfolyam, egy-két oktatás, néha-néha egy szentmisén való részvétel, egy-egy nagy szükségben elhadart fohász! Merjünk bátran többet kérni Istentől, de vegyük észre, hogy csak akkor kaphatjuk meg azt, ha mi sem pusztán felszínes, gyorsan kihűlő kapcsolatra törekszünk Vele!