Vízkereszt ünnepe



A népes szúcsalád időtlen ideje éldegélt a mestergerendában. Életük semmi másból nem állt, mint rágcsálásból és szunyókálásból. Ha épp nem rágtak, akkor szunyókáltak. Ha nem szunyókáltak, akkor rágtak. Soha el sem képzelte egyikük sem, hogy a mestergerendán kívül, melyben egyhangú napjaik teltek, létezhet még más is a világon. Számukra ez a gerenda volt a világ. Egy nap azonban mégis akadt egy ifjú, virgonc szúgyerek, aki nem volt képes belenyugodni abba, hogy csak ennyi lenne a világ és ennyi lenne az élet! Meg akarta nézni, mi lehet a gerendán túl. A többi szú vagy mérgesen tiltakozott az ötlet ellen, vagy harsányan kikacagta. Értelmetlennek találtak egy ilyesfajta érdeklődést! Ugyan! Semmi más nem létezik, csak ez a gerenda! Vagy ha mégis, akkor kit érdekel? És főleg miért? A fiatal szú szülei aggódva igyekeztek visszatartani a fiút, könyörögtek neki, de hiába! Mégis elkezdett meredeken fölfelé rágni a mestergerendában, azzal a céllal, hogy valaha, valamikor majd elérje a végét, kirágja magát belőle. Hetekig, hónapokig fúrt, rágcsált, és az alagút egyre hosszabbra nőtt. Azonban sehogy sem akart kijutni a gerendából. Egyre fáradtabb lett, egyre reménytelenebb. Egyre többször foglalkoztatta a gondolat, hogy feladja: nem, tényleg nem létezik más, csak ez a gerenda! Amikor már szinte elhatározta, hogy megszégyenülve visszafordul, halk percegést hallott a háta mögül. Egy másik szúifjonc bukkant fel, aki lelkendezve hadarta el, hogy csatlakozni szeretne. Ő sem tudja elhinni, hogy a világ ne lehetne nagyobb, szebb, mint amit ők ismernek belőle! Igenis ki kell rágniuk magukat a gerendán túlra! A már szinte reményvesztett ifjú szú új erőre kapott a csatlakozó társtól, s ketten gyorsabban is haladtak. Nem is volt olyan unalmas és fárasztó, mint eddig. Újabb hetek teltek el a közös munkával, de egy derűs reggelen végre elfogyott a fa a foguk alól. Napfény ragyogása kápráztatta el a szemüket. Friss, üde, zöld fákon legeltethették a tekintetüket, madárdal és tücsökciripelés bűvölte el őket, s felettük ott ragyogott a határtalan égbolt.

    A napkeleti bölcsek. Miért éppen ők? Miért ők indulnak útnak és jutnak el a gyermek Jézus köszöntésére? Ők, akiknek nem angyal által üzent az Isten, akik nem álmukban kapnak konkrét utasítást, hogy merre és hol keressék az újszülött királyt. Éppen azért, mert valóban bölcsek voltak. Az igazi bölcsesség által vezérelt ember mindig keresi az igazságot: a nagyobbat, többet és jobbat annál, amit már birtokol vagy amit már felismert. Felismeri a hiányosságokat a jelen életében, s rákérdez azok okára. Felteszi azokat a kérdéseket, amelyek mindenkiben ott feszengenek valahol elnyomva vagy tudattalanul, de a többség nem engedi felszínre őket. Igen, a valódi bölcsek fel merik tenni az emberi lét igazi, nagy kérdéseit, s ha rábukkannak a válaszokra, akkor mernek a megvalósítás útjára lépni, sőt azt végig is járni. Bármennyi fáradsággal, fájdalmas elszakadással, meg nem értéssel jár is együtt ez az út.

     A modern fogyasztói társadalom embere olyan, mint a mestergerendában éldegélő szú. Rágcsál és pihenget. Elfogadja a pénzhajhászok által előregyártott válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek normális körülmények között fel sem merülnének benne. Elfogadja és habzsolja, halmozza azokat a termékeket, amiket a maguktól fel sem merülő, mesterségesen támasztott igényire már eleve felkínálnak. Nézzük meg: hát nem ezt látjuk a munka és a piac világában, a divat és a szórakozás, a kényelmi cikkek, az újabb és újabb elektronikus kütyük világában? Ha valamivel több pénzt keresel, mint eddig, már ezer oldalról nyújtják feléd a lehetőségeket, hogy mire is kell költened, ha boldog akarsz lenni. És ha bármennyire nem akarnád, akkor is belekényszerítenek olyan folyamatokba, amelyekkel kihúzzák a zsebedből, mert már rég megvan a helye! És nem nálad! Előírják, hogyan kell öltöznöd, ha divatos akarsz lenni, akár illik hozzád, akár nem! Diktálják, hogy hogyan kell kinézned, ha hasonlítani akarsz a bálványozott sztárokhoz! Hogyan kell beszélned és viselkedned. Mit és mennyit kell tanulnod, akár érdekel, akár nem, ha el akarsz – és persze akarjál! – helyezkedni a piacon! Megszabják, milyen házban kell élned, azt milyen eszközökkel kell felszerelned, ha meg akarsz felelni a modern életkörülményeknek. stb.stb. stb. Mi az, ami kimarad ebből? Az, ami túlnyúlik az anyagi és testi lét korlátain. Az örök élet távlata és a teljes, egész emberre kiterjedő boldogság, amihez nem elég az anyagi jólét, a testi kényelem, egészség vagy élvezet. Egyre többen jutnak el annak felismerésére, hogy ez nem lehet az igazi, a teljes élet.

Pár napja olvastam egy érdekes monológot, ami egy regényből való. Ez a néhány mondat jól kifejezi a lassan öntudatra ébredő, hiányérzeteit felismerő és elismerő ember állapotát:

Válaszd az életet, válaszd a munkát, válaszd a karriert, válaszd a rohadt nagy TV-t! Válaszd a mosógépeket, kocsikat, CD-lejátszókat és elemes konzervnyitókat! Válaszd az egészséget, az alacsony koleszterin szintet és a fogászati ellátást, válaszd a fix kamatozású jelzálogkölcsönt, válassz első otthont, válaszd meg a barátaidat! Válassz szabadidő ruhát, és hozzá illő sporttáskát, válassz egy három szobás lakosztályt részletre, egy ócska sorházban! Válassz DIY-t, és kérdezd meg egy vasárnap reggel, hogy ki a fene vagy?! Terülj el egy fotelban, és nézd a lélekölő, agypusztító TV-s kvízjátékokat! Tömd tele a szádat ócska szemét ételekkel! Válaszd a végén a rothadást! Pisálj utoljára egy szánalmas otthonban, élj pusztán zavaró körülményként rohadék kölykeid számára, akiket azért nemzettél, hogy magadat helyettesítsd! Válaszd a jövőt, válaszd az életet! De miért akarnék ilyesmit csinálni? Úgy döntöttem, hogy nem választom az életet. Mást választottam. Hogy mi az oka? Hmm. Nincs semmi oka. Kinek van szüksége okokra, ha a heroint választotta? (IrvineWelsh: Trainspotting (1996)).

Az igazi bölcsek azonban, azon túl, hogy felismerik a pusztán rágcsáló és elmúló anyagi lét értelmetlenségét, keresni is kezdik a választ a felmerülő létkérdésekre: „Mi is teszi igazán és maradéktalanul boldoggá az embert? Miért vagyok mégis elégedetlen, ha sokkal több mindenem megvan, mint a korábban élő embereknek? Miért vagyok egyre magányosabb, amikor annyi ember lakik körülöttem? Mindazt, amim van, amit csinálok, tényleg én akarom? Tényleg a boldogságomat szolgálja? Mi hiányzik még? Mi marad meg abból, amim van, ami voltam, az elkerülhetetlen halál után? Egyáltalán van valami a halál után? Létezik valami a mestergerendán túl?” A valódi bölcsek igenis az életet választják, de a teljes, az igazi, az örök életet, s megkeresik annak forrását, az Istent.

    A mai ünnep, Urunk megjelenésének, Vízkeresztnek ünnepe arról szól, hogy a Földön megjelenő Isten kinyilvánul nemcsak Izrael várakozó népének, akik isteni kinyilatkoztatásból tudtak az eljövendő Messiásról, hanem azoknak a pogány népeknek, kereső embereknek is, akik mernek az életükről nagyobb távlatokban gondolkodni, akik kutatják a válaszokat az emberi lét legnagyobb kérdéseire, amelyek igazából mindannyiunkban ott munkálnak. Ahhoz azonban, hogy a válaszokra is eljussunk, útra kell kelni! És ez a legnehezebb! Kimozdulni a fogyasztói lét szűkös, de annyira összkomfortos keretei közül. Fájdalmasan elszakadni mindattól, ami visszatart, lefékez. Nemet mondani az újabb és újabb kínálatokra, amelyek felemésztenék az életerőnket. Megküzdeni az értetlenséggel. És persze kitartani, egészen a végéig. Mert az igazság felismerésétől annak megéléséig hosszú az út. Isten létének felismerésétől és a vonzás megérzésétől hosszú az út addig, hogy „élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem.” Azonban ne aggódjunk, lesznek társaink! Talán nem sokan, de akik igen, azokkal minden ma létező emberi közösségnél mélyebb és igazabb közösséget alkothatunk. Mert az együtt dolgozásnál, együtt bulizásnál, együtt zabálásnál vagy együtt élvezkedésnél sokkal mélyebb, teljesebb kapcsolatot hoz létre ember és ember között a nagyobb és teljesebb boldogság keresése, az Istenbe vetett hit közös gyakorlása és a belőle faladó életmód közös megvalósítása.