Advent I. Vasárnapja – A év



     Egy reggel bátortalanul megnyomta valaki a plébánia csengőjét. A pap kinyitotta az ajtót, de rögtön hátra is lépett kettőt, amint meglátta az érkezőt. Egy szakadt, toprongyos alak álldogált az ajtóban, koszos, tépett ruhában, borostásan, büdösen. Messziről érezni lehetett a leheletén az alkohol bűzét. A pap arra gondolt, bizonyára pénzt fog kunyerálni, mint az ilyen fickók általában, s előáll valami szerencsétlen hazugsággal az éhezésről vagy a gyógyszerről, amit nem tud kiváltani. Azonban nagy meglepetésére a férfi így szólt: „Atyám, én szeretnék belépni az önök közösségébe.” A pap igen meghökkenve fogadta ezt a bejelentést, s magában azonnal kifogásokat, feltételeket kezdett gyártani, amit aztán sorolni is kezdett a férfinak. „Hát, közénk nem lehet eljárni úgy, hogy az ember bűzlik az alkoholtól! Előbb bizony le kellene szoknod a piáról, vagy legalábbis mérsékelned magad, hogy ne vegyék észre rajtad. Aztán ez a ruha! Hogy gondolod, hogy ilyen rongyosan beléphetsz a templomba? Az az Isten háza, oda szépen felöltözve kell eljönni! Na meg a beszéded! Szoktalak látni olykor az utcán, tudom, hogy csúnyán tudsz káromkodni! Ide azonban nem káromkodni járunk, hanem imádkozni. Tudsz akár egyetlen imádságot is?” Azzal csak mondta és mondta, remélve, hogy a férfi majdcsak meggondolja magát. Így is lett. A szerencsétlen fickó mind mélyebbre és mélyebbre hajtotta a fejét, majd egy idő után szépen megfordult és szó nélkül elsomfordált. Másnap reggel azonban újra becsöngetett a plébániára. A pap meglepetten nyitott ajtót. A férfi így szólt hozzá. „Atyám, az az igazság, hogy már nem is akarok belépni az önök közösségébe. Álmomban az éjjel megjelent nekem Jézus, és azt mondta: Vigyázz, ez egy nagyon igényes társaság ám! Én is évek óta próbálok bejutni, de eddig még nekem sem sikerült.”

A mai szentírási olvasmányokban két ellentétes mozgással, ellentétes folyamattal találkozunk a végső időkről szóló jövendölések tekintetében. Az evangéliumban a vízözön, az árvíz apokaliptikus képeivel találkozunk. Sajnos elég bekapcsolni egy híradót, ma is szörnyű felvételeket láthatunk a most éppen Olaszország hegyvidéki városaiban, falvaiban tomboló árvizekről, medrükből kilépett folyókról, sárlavinákról. Az özönvíz mindent elsodor, szétdobál. Összedönti a házakat, s azok egyes darabjait kilométerekre veti el egymástól. Eltávolítja, szétkuszálja azt, ami egy volt, egységes volt. Ugyanakkor egy másik mozgással is találkozunk az olvasmányban, Izajás próféta jövendölésében, aki azt írja, hogy „A végső napokban szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek fölött, magasabb lesz a halmoknál. Oda zarándokol sok nép”, oda gyűlnek, oda tartanak az emberek, hogy újra közösséget alkossanak, újra belekapaszkodhassanak a biztonságot adó sziklába.

Nap mint nap tapasztaljuk, hogy az özönvíz bizony már itt van a nyakunkon. Erők, amelyek szétszórják a közösségeket, szétdobálják az embereket. Alig van olyan család, amelynek valamelyik tagja ne dolgozna külföldön, vagy ne költözne el végleg oda. A munka világa eltávolítja egymástól az embereket. Szinte ahány gyerek egy családban, annyi iskolába jár. Az iskolák egymástól halásszák el a gyermekeket, a munkahelyek a munkásokat. Az egyes vállalkozások, cégek mindent megtesznek azért, hogy fogyasztók minél nagyobb tömegeit elcsábítsák a többi vállalkozástól, amelyek addig azon emberek ugyanazon igényeit elégítették ki. Igen, pusztán az anyagiak vágya, a marketing és a reklám, az önérdek érvényesítésének korlátlan törekvése mennyi családot, munkahelyi kollektívát, kialakult vevőkört, sőt nemzetet zilál szét. És még nem is beszéltünk a pusztító háborúkról, az egyre nagyobb tömegeket érintő természeti katasztrófákról! Igen, egyre több a magányos, elsodródott, szeretethiányos ember!

Vajon megvan-e a másik oldal is? A szilárd szikla, amely kimagasodik a vészből? Az „Úr házának hegye”, amelyre felkapaszkodhatnak a közösséget, támaszt keresők? Jézus Péterre, a sziklára akarja építeni az ő Egyházát, az Úr Házát. Az a szándéka, hogy az egyház, a mi plébániáink, közösségeink legyenek azok a szilárd pontok, ahová az elsodródottak, a magányosak, a szétziláltak felkapaszkodhatnak! Ma meggyújtottuk az adventi koszorú első gyertyáját. A mélységes sötétségben egyetlen pici fénypont is rendkívül sokat jelent. Aki meglátja, az mindjárt nem érzi magát annyira elveszettnek, magányosnak! Tájékozódási pontot jelent, irányt, amely felé el lehet indulni, Reményt, hogy valahol véget ér a sötétség, hogy valahol véget ér a kétségbeesett egyedüllét. Vajon a mi egyházi közösségünk ilyen fénylő gyertyaláng? Szilárd, kimagasló sziklacsúcs, ahová felkapaszkodhatnak az ár elől menekülők? Fénylik, világít a mi életünk? Igazi közösséget alkotva támaszt nyújtunk a bizonytalanoknak? Fel kell tennünk magunknak ezeket a kérdéseket Advent első vasárnapján. Ahhoz, hogy valóban világosság legyünk, amelyet nem rejtenek véka alá, valóban hegyre épült város legyünk, amelyet nem lehet elrejteni, nekünk nem szabad a széthúzás erőit növelnünk! Le kell győznünk az önzésünket, önérdek érvényesítési vágyunkat, hogy szeretni tudjunk másokat! Szakítanunk kell a fogyasztás és a kényelem eltúlzott őrületével, hogy ne adjuk fel emberi kapcsolatainkat gyorsan múló anyagi javakért. A még több munka, a még több rohanás helyett több időt kell szánnunk az imádságra, hogy szívünk-lelkünk békéje erőt adhasson testvéreinknek! Az Adventi időszak jó alkalmat nyújt minderre! Éljünk vele, hiszen „elérkezett az óra, hogy felébredjünk az álomból!”