Advent II. Vasárnapja – A év



         David Hume, az angol filozófus híres volt ateista nézeteiről. Szívesen hivalkodott is a hitetlenségével, provokálta azokat, akik viszont vallásos meggyőződésüket hangoztatták. Ezért a magukat hívőnek tartó emberek igyekeztek elkerülni őt. Egy alkalommal éppen egy fogadáson vett részt, amikor megpillantotta az egyházközség világi elnökét. Széles mosollyal odalépett hozzá, hogy üdvözölje. Az egyházközségi elnök azonban, amikor meglátta a feléje tartó David Hume-ot, tüntetően elfordult, és másokkal kezdett el beszélgetni. Hume nem hagyta annyiban. Odaállt eléje és hangosan így beszélt: „Ne finnyáskodjon annyira, uram, ha én akarom önt megszólítani! Jobb lesz, ha összebarátkozik velem, hiszen a hite szerint egy örökkévalóságot kell majd eltöltenünk közösen a kárhozat helyén: nekem a hitetlenségem miatt, önnek meg a szeretetlensége miatt!”

     Advent II. vasárnapjának evangéliumában Keresztelő János, az Előhírnök tüzes szavait halljuk, aki megfeddi a farizeusokat és írástudókat, azokat, akiket pedig a nép többsége éppen példás vallásosságukért, törvénytiszteletükért sokra tart. János – mint később Jézus is – hiányolja az életükből a vallásosság hiteles tetteit, a bűnbánat igazi gyümölcseit. Honnan tudjuk, hogy valódi bűnbánatunk van? Mik alkotják a bűnbánat méltó gyümölcseit?

    Először is az öröm: a kirobbanó öröm afölött, hogy bűneink bocsánatot nyertek, hogy tiszta lappal kezdhetünk, új lehetőséget kapunk Istentől. Ez az öröm áttüzesíti az ember lelkét, és megnyitja mások felé. Épp ezért a hiteles bűnbánat második gyümölcse a nagyobb türelem mások iránt, a megbocsátás készsége. Ez hiányzott leginkább a farizeusokból és írástudókból, akik bizony elítélték azokat, akiket bűnösöknek tartottak, elfordultak tőlük, nem ültek velük egy asztalhoz, de még csak szóba sem álltak velük. Pedig aki átélte, hogy Isten neki mennyi bűnét megbocsátotta, az maga sem zárkózhat el a megbocsátástól. A harmadik gyümölcs az alázat és a helyes önértékelés. Aki megtapasztalta, hogy bizony bűnökre hajlamos, bukdácsoló ember, aki rászorul Isten irgalmára, az nem lesz gőgössé és felfuvalkodottá. Nem érzi magát felsőbbrendűnek más emberekhez képest, ahogyan azt a farizeusok és szadduceusok tették, vagy éppen a példában szereplő egyházközségi elnök. Ugyanakkor az isteni megbocsátás megóvja őt attól is, hogy túlságosan leértékelje önmagát, hogy elkeseredve lemondjon önmagáról. Végül a valódi bűnbánat értékes gyümölcse a jótettekre való készség, a jócselekedetek gyakorlása is. Aki érzi, hogy bűneivel megbántott másokat, kárt okozott embertársainak, az a megtérésekor vágyat érez arra, hogy jóvátegye a hibáit, vagy legalábbis megmutassa, hogy igaz és szép dolgokra is képes. Épp ezért keresi az alkalmat, hogy jót tegyen.

       Sokszor azért nem sikerül igazán igazi bűnbánatra, megtérésre jutni, mert az ember nem hajlandó „kivonulni a pusztába”, amire Keresztelő János felszólít. A pusztába vonulás visszahúzódást jelent, egyfajta eltávolodást a világtól, távolság megteremtését azoktól a dolgoktól, helyzetektől, eseményektől, akár éppen emberektől, akik és amelyek a bűneink okozóivá vagy elősegítőivé lettek. Hiába van meg a bűnök felismerése, beismerése, és a jó szándék arra, hogy megváltozzam, ha nem tudok szakítani azokkal a körülményekkel, amelyek újra és újra bűnbe visznek! Bármilyen nehéz is, tudni kell elfordulni ezektől, pusztába vonulni előlük. Akkor sokkal sikeresebben vehetjük fel a harcot hibáinkkal, akár éppen megrögzött rossz szokásainkkal is.

     Keresztelő János közbenjárását is kérve, könyörögjünk az irgalmas Jézushoz, hogy Ő tegye teljessé és őszintévé a bűnbánatunkat a karácsonyi készületben! Hadd teremjük meg az Ő segítségével a bűnbánat méltó gyümölcseit, s legyen erőnk a „pusztába vonulni” a körülöttünk kavargó, zajos világ olyan eseményei, helyzetei elől, amelyek bűnre vezető alkalmat jelentenének számunkra!