Advent III. Vasárnapja – A év



      Márta egy magányos fiatal lány volt, aki szegény családból származott. Csak nemrég kezdett önálló életet egy apró kis albérletben, szerény fizetéssel. Ő azonban elégedett volt az életével. Mélyen hívő ember volt, aki megelégedett azzal, amije van, és sok örömet talált az imádságban és a keresztény közösségben. Egy hideg téli nap reggelén, mielőtt a munkába indult, egy borítékot talált a leveles ládájában. Kinyitotta, s meglepődve olvasta az alábbi sorokat: „Ma estefelé éppen erre járok, és hozzád is beugrom, hogy meglátogassalak! Szeretettel: Jézus.” Mártának a torkában dobogott a szíve az izgalomtól. Eszébe jutott azonban, hogy szinte semmi enni-innivaló nincs otthon. Mivel kínálja meg az Úr Jézust? Összekapargatta kevéske kis pénzecskéjét. Mindössze egy-két ezer forintja volt már csak a jövő heti fizetésig. Ebből bizony csak egy kevéske felvágottra, kenyérre, vajra és egy olcsóbb üveg borra futja! Jó lesz az bizonyosan! Majd délután, munka után bevásárol! A munkahelyén egész nap az esti találkozáson járt az esze. Elképzelte ezer alakban, milyen lesz majd Jézus, miről fognak beszélgetni, mi mindent kérdez tőle ….. Lassan akartak eltelni az órák. Végre haza indulhatott. Útközben beugrott a közértbe, megvásárolta a kenyeret, felvágottat, bort. Amikor azonban hazaért, a lépcsőház kapujában, behúzódva a kapualjba, egy furcsa párba botlott. Egy középkorú férfi és egy fiatal asszony állt ott, fázósan összebújva a hidegben és a lassan leszálló sötétségben. Testüket csak koszos, tépett rongyok burkolták. A férfi szerényen megszólította Mártát: „Ne haragudjon! Tudna nekünk adni valami harapnivalót! Napok óta alig ettünk. Volt munkahelyem, de megszűnt az a cég, ahol dolgoztam. Azóta nem tudjuk fizetni az albérletet, és ennivalóra is alig jut!” Márta szánakozva nézett végig rajtuk, de kénytelen volt azt mondani: „Sajnos én sem vagyok tehetős, alig van jövedelmem. Ma este fontos vendégem lesz, neki vásároltam ezt a kis ennivalót. Ne haragudjanak, nem tudok adni!” „Megértjük, persze, nem tesz semmit!” - válaszolta remegő hangon a fiatalasszony, de a fejét, ha lehet, még mélyebbre hajtotta, hogy ne látsszék a kicsorduló könnye. Márta sietve indult felfelé a lépcsőn, míg a furcsa pár kifordult a sötét, fagyos utcára. Márta már csaknem felért a harmadik emeletre, ahol lakott, de sehogy sem tudta kiverni a fejéből a szerencsétlen, elesett embereket. Végül hirtelen megfordult. „Majdcsak találok pár falat ételt ezen kívül is a házban! Jézus meg lehet, hogy nem is lesz éhes, hiszen azt írta, hogy csak beugrik hozzám!” Leszaladt a lépcsőn, kilépett a kapun, és utána kiáltott a lassan már eltűnő párnak: „Várjanak! Odaadom ezt a kis ételt, legalább ma lakjanak jól!” – azzal kezükbe nyomta a szatyrot. Amikor a remegő fiatalasszonyra nézett, a kabátját is levetette és ráadta a vállára. „Tessék, fogadja el! Nekem van másik kabátom is.” Azzal a hálálkodást meg sem várva felsietett a lakására. Az ajtón azonban felfigyelt a levelesládára, amiből egy újabb boríték fehér széle kandikált ki. Feltépte a borítékot, és az alábbi sorokat olvasta: „Kedves Márta! Köszönöm, hogy találkozhattunk. Hálás vagyok a finom vacsoráért és a jó meleg kabátért. Szeretettel: Jézus.” Márta tágra nyílt szemmel szorította szívéhez a levelet, s magában hálát adott azért, hogy volt szíve jónak lenni az idegenekhez.

„Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” – kérdezteti a börtönben lévő Keresztelő János Jézustól, akiről pedig ő maga vallotta meg a megkeresztelésekor, hogy „Ő az Isten Báránya, Aki elveszi a világ bűneit. Még ő, az Előhírnök is kételkedésbe esik, amikor Jézus nem úgy nyilvánul meg, nem úgy teljesíti messiási küldetését, mint ahogyan azt Keresztelő János elképzelte és várta. János sokkal nagyobb hatalmat és erő-megnyilvánulásokat várt. Szigorúbb fellépést a bűnösök ellen, Isten Országának határozott kézzel, kvázi erőszakkal történő helyreállítását. Jézus azonban megnyugtatja Jánost: emlékezteti a próféciákra, amelyek a betegek gyógyulásáról, a szegények és elesettek felemeléséről szólnak, s ezeket jelölik meg a Messiás elérkezése bizonyítékaiként. Rámutat arra, hogy Isten Országa igenis épül, a megváltás műve teljesedőben van, ha nem is egészen úgy, ahogyan János gondolta. Jézus nem is háborodik fel a Keresztelő kételkedésén, nem gerjed haragra ezért. Sőt, dicsérő szavakkal illeti Jánost tanítványai előtt. Bizonyára tudja, hogy senki nem képes magát függetleníteni attól, hogy elképzeléseket gyártson, elvárásokat tápláljon más személyekkel szemben, álmokat szőjön arról, hogyan is alakul majd a jövő.

Még kevésbé várható ez el az Isten Lelke által áttüzesített prófétáktól, Isten kiválasztott embereitől, akik valóban azonosulnak azzal a küldetéssel, amit kaptak! Nyilván, hogy a próféták őszinte lelkesedéssel várták, hogy beteljesüljenek Isten általuk tett ígéretei. Lelkes türelmetlenséggel néztek a jövőbe, kutatták a jeleket, amelyek Isten művének megvalósulására mutattak. Ugyanakkor ők is csak emberek voltak, Isten eszközei, akik nem látták, nem láthatták, nem ismerhették Isten terveinek minden részletét. Nem értették meg mindig első szótól az utolsóig azt, amiről beszélniük kellett, amit hirdetniük kellett. A Bibliában több helyen is találkozunk a próféták kétkedő, bizonytalankodó, néha bizony kétségbeesett szenvedésével, amikor úgy érezték, nem teljesülnek Isten kinyilatkoztatott igéi. Például Illés, aki a Kármel hegyi győztes áldozat után menekülni volt kénytelen a továbbra is bálványimádó királynő és követői haragjától. Egy borókabokor alá beesve a halálát kívánja. Isten azonban megerősíti, táplálja Őt, és megmutatkozik neki az enyhe szellő susogásában. Azután Jeremiás, aki keserű szavakra fakad, amikor látja a nép és vezetői értetlenségét, kemény szívűségét. Jeremiás is kalodába, majd szennygödörbe kerül, de Isten megszabadítja őt és igazolja szavait. A mai evangéliumban pedig János, aki „prófétánál is nagyobb”, szintén szenved a börtönben és kétségek gyötrik. Később azonban mindig valóra válnak Isten ígéretei, amelyeket általuk tett. A szenvedések, a megpróbáltatások, a kétségek után kisimulnak a dolgok, és az Úr emberei megértik, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt. Örömmel ismerik fel, hogy Isten mégiscsak végbevitte az Ő művét, még sokkal jobban, sokkal teljesebben, mint ők képzelték. Ez jelenti a próféták számára az igazi, teljes örömet a megpróbáltatások, kísértések után.

      Nekünk sem szabad kétségbe esnünk, elveszítenünk a hitünket vagy a reményünket, ha Isten nem olyan módon jelenik meg az életünkben, ahogyan várjuk. Ha nem úgy és akkor segít, ahogy és amikor elképzeltük. Ha nem ment ki bennünket azonnal minden bajból, szenvedésből! Soha ne feledjük azt az alapvető igazságot, hogy „Isten elsősorban nem a mi kívánságainkat teljesíti, hanem az Ő ígéreteit!” Azok pedig mindig jobbak, boldogítóbbak, mint amit mi kívánni, vagy akár csak elképzelni is tudnánk.