Advent IV. Vasárnapja – A év



      A riporter interjút készített a cirkusz műsorának egyik legünnepeltebb sztárjával, egy trapézművésszel. Az artista estéről estére lenyűgözte a közönséget a mutatványával. Legjobban akkor tapsolták meg, amikor egy különlegesen veszélyes ugrást hajtott végre a trapézról, szinte végigrepülve a cirkuszi sátor arénájának egész hosszát, természetesen mintegy 15-16 méter magasan a föld felett. A riporter lelkendezve kérdezte a bátor trapézművészt: „Hogyan lehet képes ilyen bámulatos ugrásra? Soha nem fél, hogy leesik? Elképesztően ügyes ember maga!” Az artista azonban visszakérdezett: „Én? Dehogyis én vagyok az ügyes! Mindenki azt hiszi, hogy ebben a számban én vagyok a nagy sztár, pedig valójában nem én, hanem a társam, aki elkap. Az övé az igazán lényeges szerep. Én csak elrugaszkodom a trapézról és attól kezdve valójában nem csinálok semmit. Mindent a társam, Bálint csinál. Meghúzódik ott fönn a magasban az emelvényen, mintha látszólag másodlagos szerepe lenne. Nem őt pásztázza a reflektorfény, hanem engem. Pedig ő az, aki a mutatvány lényeges elemét végzi: neki kell kiszámítania a megfelelő pillanatot, időben és megfelelő szögben kihajolnia értem, erős kézzel belém kapaszkodnia és megtartania. Én nem csinálok és nem is csinálhatok semmit! Amint elugrottam a trapézról, valójában belevetettem magam a bizonytalanba. Onnantól nem vagyok a magam ura, semmivel nem befolyásolhatom azt, ami történni fog. Ha Bálint nem lenne ott és nem tenné tökéletesen a dolgát, ízzé-porrá zúznám magam. Én ekkor teljesen tőle függök. Semmi mást nem tehetek, minthogy nagyon erősen megbízom benne.

      Bizony, az életünkben fordulnak elő olyan helyzetek, akár akarjuk, akár nem, amikor úgy érezzük, mintha nagy lendülettel a sötétbe ugrottunk volna. Bizonytalanság vesz körül bennünket, nem tudjuk, hol és hogyan ér véget a folyamat, ami kezdetét vette az életünkben. Hiába szeretnénk mindent előre kiszámítani, aprólékosan eltervezni, a jövőt bizony soha nem tudjuk uralni teljes egészében. Ilyenkor nagyon nem mindegy, hogy tudunk-e hinni abban, hogy a másik oldalon igenis áll valaki! Az ugrás nem a totális bizonytalanságban, hanem a teljes biztonságban fog véget érni. Ha mi éppen nem is tudjuk, mi miért történik, és mi lesz a végkimenetele, valaki nagyon is jól tudja! Ha nem is a mi akaratunk történik, mégis valósul általunk valakinek az akarata, aki nagyon jól tudja, mi a szándéka, és őrködik is annak végbemenetele fölött! Ezt a belső biztonságérzetet, a sötétségben is felderengő világosságot nevezzük hitnek! Ennek hiánya mutatkozik meg a mai olvasmányban szereplő, kétségbeesett Ácház királyban, s ennek a meglétére csodálkozhatunk rá Mária és József magatartásában.

Ácház idejében Júda és Jeruzsálem súlyos veszéllyel kerül szembe: a hatalmas asszír sereg támadása szorongatja. Emberileg semmiféle remény nem látszik. A király el is keseredik, egész népével együtt. Olyannyira, hogy még Izaiás próféta ígérete, az Isteni segítségről szóló jövendölése sem jelent számára biztatást. Pedig itt kivételesen fordítva történik a dolog a megszokotthoz képest: nem az ember fordul segítségért az Istenhez, nem a király kér biztató jelet a prófétán keresztül az Örökkévalótól, hanem Isten maga kínálja fel a jelet, maga jelenti be, hogy segíteni tud és akar. A király azonban nem hisz ebben, teljesen kilátástalannak látja önmaga és népe sorsát. Talán azért is, mert a jel, amiről a próféta beszél, egyáltalán nem tűnik válasznak arra a súlyos problémára, amivel küszködik. Egy gyermek születése? Ugyan miben, hogyan jelenthetne ez megoldást a kilátástalannak tűnő háborúban? Nem felmentő seregről, nem az ellenség soraiban hirtelen kitörő járványról szól a jövendölés. Még csak nem is annak ígérete, hogy az ellenség hajlandó lesz méltányos békefeltételeket ajánlani. Egy szűztől született apró csecsemő aztán végképp nem hoz semmiféle szabadulást az ő bajukra! És lám mégis! Noha Izaiás próféta ígérete egy sokkal későbbi időpontban valósul meg a Messiás születésében, mégis Isten állandó szerető odafigyeléséről, segítő szándékáról szól, amely ott és akkor is megnyilvánul. Az asszír sereget járvány sújtja, s az ostromot félbehagyva kénytelen elvonulni dolgavégezetlen. Izrael népének és királyának semmit nem kellett tennie: az Úr ott őrködött a mélység, a sötétség másik oldalán, s biztos kézzel elkapta, fenntartotta a veszni látszó embereket.

     Az evangélium leírása szerint Mária és József is egy emberileg bizonytalan kimenetelű, nehéz helyzetbe kerül. Tervezgetéseiket, elképzeléseiket közös jövőjükről átírja Isten üdvözítő akarata. Két dologban azonban alapvetően más a helyzetük, mint Ácház királyé. Ácház nem tehetett semmit az asszír támadás ellen, teljesen önakaratán kívül került bizonytalanságba. Mária és József azonban szabadon döntöttek úgy, hogy elfogadják Isten döntését, noha erre nem kényszerítette volna őket. Ami pedig még fontosabb: Mária és József hittek az angyal által kinyilatkoztatott szónak, hogy a születendő Gyermek valóban a Szentlélektől fogant, valóban Isten Fia, Aki által népét megszabadítja az Úr. Hittel, bátran vetették bele magukat abba a jövőbe, amit nem így terveztek, mert bíztak abban, hogy Isten kinyújtott karja vezeti, támogatja őket minden emberi értetlenséggel szemben is.

    A Szent Család példájára ne keseredjünk el mi sem, ha váratlan, nehéz, bizonytalan kimenetelű helyzetekbe kerülünk! Vessük bele magunkat hittel, Isten és emberek iránti szeretettel az élet kihívásaiba, és töretlenül bízzunk abban, hogy Isten kinyújtott karja megment minket, bármilyen mélység fölé is kerüljünk!