Urunk megkeresztelkedése – A év



     Egy asszony így számolt be sok évvel korábbi élményéről:

Azokban az években pénztárosként dolgoztam a MÁV-nál, egyik Budapesti állomásra voltam beosztva. Nem éppen érdekes és üdítő munka. Aznap – épp vasárnap volt – szintén már hajnali négykor ott kellett ülnöm a pénztárban. A vasárnap ellenére meglehetősen sok utas volt. A vonatok is igen gyakran indultak egészen 10 óráig. Tíz óra ötkor ment el egy vonat Vác felé, és csak utána volt időm egy kicsit lehúzni az ablakot, mosdóba menni, reggelizni. Nagyon lassan teltek a percek. Végre a vonat kisiklott a csarnokból, és én – hullafáradtan és éhesen – épp elhagytam volna a pénztáros fülkét, amikor egy utas lépett oda a kisablakhoz. Fiatal, jól öltözött hölgy volt, kis fekete kosztümben, fehér, csipkés blúzzal, széles karimájú, csinos kalappal. Nagyot sóhajtva felhúztam a kis ablakot, ő pedig minden köszönés nélkül, idegesen kérdezte: „Hova ment az a vonat, ami most indult el a négyes vágányról?” „Vácra.” – feleltem. Erre a hölgy olyan durva, kemény káromkodást engedett el, ami semmiképp sem illett a jól öltözöttségéhez, sem női mivoltához, sem a vasárnaphoz, de egyáltalán semmiféle emberi viselkedéshez. „És mikor indul a következő?” – kiáltotta mérgesen. „12 óra 20-kor.” Feleltem kissé hűvösen. „És én mi a jó nyavalyát csináljak itt addig?” – folytatta az arénázást. És ismét olyan szavakat használt, amik nem tűrnék a nyomdafestéket. Engem hűvös nyugalom szállt meg, rámosolyogtam a hölgyre és azt mondtam neki: „Lépjen ki a csarnokból, forduljon jobbra, induljon el azon a kis utcán, és annak a végén talál egy templomot. Oda menjen be, és imádkozgasson addig!” Azzal becsuktam a kis ablakot, és még a függönyt is behúztam. Kicsit magamba roskadva ültem ott. Vasárnap van … mások nyugodtan el tudnak menni templomba a családjukkal, nekem meg itt kell ülnöm, és ilyesféléket hallgatnom! Miután megreggeliztem és pihentem egy kicsit, ismét kinyitottam a pénztárt. Délfelé egyszer csak újra ott állt az ablakom előtt a kosztümös hölgy. Megdöbbenve pillantottam rá: kisírt szemmel ácsorgott előttem, és halkan kérdezte: „Miért küldött engem oda?? Én már legalább 10 éve nem voltam templomban! Már tíz éve nem érdekelt engem se Isten, se egyház! Most meg … most meg …” – és hangos zokogásban tört ki. Amikor kissé lecsillapodott, halkan kért egy jegyet Vácra. Azután mosolyogva búcsút intett. „Köszönöm!” – mondta, és felszállt a vonatra. Belőlem pedig hirtelen elszállt minden fáradtság, fásultság. Vasárnap van, gondoltam. És lám, ez a 12 óra húszas vonat egészen más embert visz magával, mint akit a 10 óra ötös vonat vitt volna.

     A keresztelés egy nagyszerű, új minőséget ad hozzá a hívő ember életéhez: beletagozódik Krisztus Titokzatos Testébe, elkezdhet Krisztusban élni, illetve örömmel megtapasztalhatja, hogy Krisztus él őbenne. Amikor Jézus megkeresztelkedett a Jordánban és kiemelkedett a folyóból, a következő szózat hallatszott az égből, a Mennyei Atyától. „Ez az én választott Fiam, Őt hallgassátok!” János szintén rámutat Jézusra: „Íme az Isten Báránya, Aki elveszi a világ bűneit.” A keresztény ember, a Krisztusba öltözött ember bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között rámutathat Jézusra, feléje irányíthatja embertársai figyelmét. A munkahelyen, az iskolában, az utcán, a szórakozóhelyeken stb. stb. Aki bánatos, annak reményt csepegtethet a szívébe Jézus öröm-üzenetével. Akit a bűnei nyomasztanak, annak közvetítheti a megbocsátás ígéretét. Aki örül a mindennapokban kapott ajándékoknak, annak odafordíthatja a tekintetét az Ajándékozóra. Nincs az emberi életnek olyan helyzete, amihez ne lenne köze Istennek, a Teremtőnek és Megváltónak, amelyben ne akarna velünk kapcsolatban lenni! Mi mégis legtöbbször semmiségekről fecsegünk egymásnak! Vagy lehajtott fejjel megyünk el egymás mellett. Pedig nem tehetünk többet, nagyobbat egy emberért, mint amikor Istennel igyekszünk összekapcsolni az életét! A keresztségben ezt az apostoli küldetést kaptuk, és ehhez kaptunk erőt, kegyelmet Jézustól. Sok mindent adhatunk, mi emberek egymásnak: elvégezhetjük tisztességgel a munkánkat, megtaníthatunk sok fontos tudnivalót, információt, megnevettethetjük egymást humoros dolgokkal, finom ételekkel, italokkal halmozhatjuk el egymáststb.stb. Azonban a legtöbb, az egész életet gazdagító ajándék az, ha Jézus ismeretét és szeretetét közvetítjük egymás felé. Miért félünk ettől olyan sokszor? Miért elégszünk meg a felszínes kapcsolatokkal? Megbénít bennünket a „vallás mindenkinek a magánügye” liberális szlogen? Vagy a visszautasítástól rettegünk? Higgyük el, sokkal többször találnánk figyelemre, mint gondolnánk! Főleg azoknál, akik már ismernek bennünket, akik már tapasztalták a szeretetünket, jóindulatunkat. Merjük bátran felvállalni a keresztségben kapott lét-többletet, merjük valóban a legtöbbet, legnagyobbat adni egymásnak! Így jönnek létre igazán mély, őszinte kapcsolataink, és így leszünk elégedettebbek saját magunkkal is!