Évközi II. vasárnap – A év



      Egy szobrász nekifogott a hosszadalmas munkának, melynek során egy márványtömbből kifarag majd egy angyalszobrot. Mivel jó idő volt, a helyszínen végezte a munkát, a város egyik szép terecskéjén. Az első napokban semmi mást nem csinált, csak vésővel és kalapáccsal a kezében kisebb-nagyobb darabokat hasított le a márványtömbről. Egy óvodás korú kisgyerek nap, mint nap hosszan, tátott szájjal bámulta a szobrász tevékenységét. Ahogy teltek múltak a napok, a hetek, a művész egyre aprólékosabb munkája nyomán mindinkább alakot öltött az angyal. Amikor már látni lehetett az arcvonásait, sőt a szárnyain a tollak erezetét is, a kisfiú, aki most is ott bámészkodott, elragadtatottan felkiáltott: „Bácsi! Te honnan tudtad, hogy egy angyal van abban a nagy kőben??”

      Nem, nem lehet tudni, hogy egy-egy emberben valójában mi rejtőzik, amíg ki nem bontakozik igazán a személyisége. Azonban bízni lehet és kell is abban, hogy mindenki hordoz értékeket, hogy mindenki képes szép és jó dolgokra, hogy Isten mindenkinek értékes, értelmes életet, küldetést szán. A mai evangéliumban Keresztelő János kétszer is hangsúlyozza, hogy ő sem ismerte Jézust. Személyes tapasztalatai nem voltak korábban Róla. Mégis rá mutat, és kijelenti, „Nézzétek, Ő az Isten Báránya”. Mégis tanúságot tesz arról, hogy Ő az Isten Fia. Miért, hogyan meri ezt megtenni? Azért, mert az Atya Isten tanúságot tesz Jézusról az égi szózat által, és az által, hogy leszáll Jézusra galamb formájában a Szentlélek és rajta is marad. Keresztelő János pedig hisz az Isteni jeleknek, s anélkül, hogy személyesen ismerné Jézust, mégis Hozzá küldi az embereket, mint Megváltóhoz. Hiszi, hogy annak a Valakinek lett előfutára, hírvivője, Akiről alig tud valamit személyes tapasztalatból, de Akit Isten Lelke kiválasztott és felkent.

Manapság elsősorban a bizalmatlanság jellemzi a különböző emberi kapcsolatokat. Mielőtt valaki számítani kezdene egy másik emberre, szeretné mindjobban „körüljárni” az illetőt, minél több információt akar szerezni róla. A munkáltató cégek sokszor szinte teljesíthetetlen előzetes feltételeket szabnak azok felé, akiket alkalmazni óhajtanak. Mindenki szeretne már „teljesen kész” személyiségeket kapni az életébe, akik már sok éves tapasztalattal, gyakorlattal rendelkeznek legalábbis azon a téren, amelyen igényelnénk a tevékenységüket. Valamiképp természetes ez az emberi igény, hiszen persze, hogy megalapozottabbnak érezzük a bizalmunkat, ha jó benyomást szereztünk valakiről, ha a tapasztalat útján meggyőződtünk arról, hogy mire képes. Az is teljesen világos, hogy mindenkinek saját magának is meg kell tennie minden tőle telhetőt azért, hogy fejlődjön, alakuljon, a lehető legjobbat hozza ki magából. Azonban nem szabad elfelejteni azt sem, hogy senki nem képes pusztán saját erejéből személyiséggé érlelődni, elsajátítani valamiféle tudást vagy szakmát, sikereket elérnibármilyen téren. Szükség van az őt körülvevő emberek bizalmára és segítőkészségére. Bizony, nem csak egy kőszobor, hanem egy élő ember esetében is szükség van a szobrászok szakértelmére, türelmére, aprólékos gondosságára, akik részt vesznek az illető nevelésében, kialakításában, képzésében. Sajnos, fájdalmasan sokszor tapasztaljuk ennek hiányát napjainkban! Pedig a bizalom és a türelem hiánya a nevelésben súlyosan lebéníthatja az emberi fejlődést! Ha nem tudok, vagy nem akarok meglátni semmi jót a másik emberben, ha nincs bennem elég szeretet és türelem, hogy segédkezzek ennek a jónak a napfényre hozásában, ezzel bizony ártok embertársaimnak! Ez valamiképpen hitetlenség Istennel szemben is, aki minden embert gyermekének, képmásának alkot és tekint. Biztos, hogy a teremtő Isten minden embert megajándékoz jó lehetőségekkel, képességekkel. Minden emberről szép és boldogító tervet készít. Vajon akarok-e munkatársa lenni Istennek az emberi személyek istenképiségének kialakításában? A rohanó, személytelen, egymás iránt figyelmetlen életmód nagyon megnehezíti ezt napjainkban. Azonban ha elégedetlenkedek embertársaim hibáival, képességeinek gyengéivel, kudarcaival, akkor jusson eszembe megkérdezni önmagamat is: én mit tettem, hogy jobb, teljesebb, igazabb ember legyen az illető? Megtettem-e a magamét a „kifaragásában”?