Évközi 32. vasárnap – A év



     A nagyapa csevegve sétálgatott egy verőfényes, meleg kora őszi délutánon az unokájával. A kisfiú egyszer csak csendre intett az ujjával, majd halkan odalopakodott egy bokorhoz, melynek egyik alsó ágán békésen szunnyadozott egy kis énekesmadár. A fiú hirtelen odakapott, s már ott is vergődött összecsukott markában a kis madárka. A nagyapa összeráncolta a homlokát, s már éppen erélyesen rá akart parancsolni az unokájára, hogy engedje el a madarat, amikor az megelőzte ajánlatával: „Fogadjunk, nagypapa! Ha kitalálod. hogy ez a madár, amit a két tenyerem között fogok, él-e vagy halott, akkor meghívlak fagyira. De ha nem, akkor te hívsz meg engem!” A nagyapa arra gondolt: ha azt válaszolná, hogy él, akkor a gyerkőc könnyedén összeszoríthatná a markát, és kinyomhatná a szuszt a kis élőlényből, csakhogy ő nyerje meg a fogadást. Ezért így szólt: „Szerintem már halott.” A fiú erre hangos kacagással tárta szét ujjait, szabadon engedte a madarat, aki rögtön elszárnyalt az ég felé. „Én nyertem, én nyertem!” – ujjongott az unoka. A nagyapa azonban bölcsen csak ennyit mondott: „Látod, kisfiam!? A válasz a te kezedben volt!”

      Az öt okos és az öt balga szűz példabeszéde rávilágít arra a tökéletes esélyegyenlőségre, amivel minden ember rendelkezik az Isten Országába való eljutás lehetőségét illetően. Ma divatos fogalom az esélyegyenlőség: sokat emlegetik, ombudsmanok őrködnek rajta, elméletben mindenki törekszik rá – de megvalósulni nemigen akar a társadalmi élet legtöbb területén. Bizony, akárhogy erőlködünk, más és más adottságokkal, lehetőségekkel bírnak az emberek akár szellemileg, akár anyagilag, akár a környezetüket, a neveltetésüket illetően. Nehéz, talán lehetetlen is a földi élet viszonylataiban teljesen egyenlő esélyeket nyújtani mindenkinek. Azonban Isten előtt valóban egyenlő értékű minden ember: az Ő Országában mindenkinek van helye. Noha nem egyforma az odavezető út sem az egyes személyek számára, a lehetőség mindenki előtt egyformán nyitva áll. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sokan gondolják azt, hogy elsősorban Istenen múlik annak eldöntése, valaki a Mennybe jut-e vagy a pokolba. Mintha – az emberekhez hasonlóan – ő is különböző mércékkel mérne: egyeseket elhalmoz minden jóval, másokat inkább szenvedésekkel. Egyeseknek megad mindenféle kegyelmet, míg másokat nem győz büntetni már itt a Földön. Pedig Isten senkit nem szán eleve a kárhozatra. Mindenkit, aki megszületik, eleve az örök boldogságra hív meg. Ingyen, minden érdemünk és előzetes teljesítményünk nélkül kapjuk tőle nemcsak a földi létet, hanem az örök életre való meghívást is. Ezt jelképezi az égő lámpás, amely egyaránt ott van az okos szüzek és a balga szüzek kezében. A mennyei örök boldogságot az embernek nem megszereznie kell, hiszen az Istentől kapott ajándék! Nem kiérdemelni kell tehát, hanem elveszíteni nem szabad! A balga szüzek nem abban különböznek okos társaiktól, hogy ők netán rosszabb esélyekkel indulnak. Ugyanúgy a kiválasztottak közé tartoznak, ugyanúgy hivatalosak a menyegzői lakomára. Ők azonban nem várakoznak helyesen. Megfeledkeznek arról, amit nekik kellene tenniük. Elmulasztják táplálni azt a lángot, amit nem ők gyújtottak, amit ajándékba kaptak. A döntés az ő kezükben volt.

      Ahhoz ugyanis, hogy be is lépjünk az Isten Országába, hogy el is foglaljuk a Krisztus által nekünk készített helyet, szükséges, hogy ne engedjük kialudni a lámpásunkat: hogy tápláljuk annak tüzét Isten és embertársaink iránti szeretetünkkel, figyelmünkkel. Mindenekelőtt az ima és a bűnbánat az, amit Istennel kapcsolatban nem szabad elmulasztani. Élő kapcsolatban kell maradnunk a bennünket megszólító, megváltó Istennel, s élnünk kell a bűnbocsánatnak azzal az ajándékával, amelyre mindannyiunknak szükségünk van. Nem szabad elfeledkeznünk a földi élet minden szépsége és fájdalma, feladata közepette sem arról, hogy a Nagy Találkozás várásában élünk! Hogy a legfontosabb eseménye életünknek, amit semmiképp nem mulaszthatunk el, az a bizonyos lakoma, amely földi életünk után vár ránk. Készülnünk kell rá, elsősorban azzal, hogy szeretetteli kapcsolatot ápolunk azzal, aki meghívott minket. A készület másik formája pedig az, hogy embertársi kapcsolataink alakításában követjük annak példáját, aki a legtökéletesebb emberi életre nyújtott példát nekünk: Jézus Krisztusét. Aki így cselekszik, az folyamatosan táplálja lámpása lángját hitének és szeretetének olajával, amit senki nem tehet meg helyette. A válasz, a döntés tehát a mi kezünkben van!