Évközi 33. vasárnap – A év



   A mi osztályunkban történt, az idén 300 éves Kecskeméti Piarista Gimnáziumban. Egyik tanév végén két tanuló négyest kapott matematikából. Az osztályfőnökünk volt a matektanár, egy azóta már igen idős piarista szerzetes. Ő jól ismert bennünket, nemcsak a matematika órákról. Az egyik fiú, aki négyest kapott, kiváló matekos volt. Országos versenyeken is jól megállta a helyét. Abban a félévben viszont elég lustának, hanyagnak bizonyult, így bekapott néhány négyest, és négy-ötödre állt évvégén. A másik fiú viszont addig mindig közepes volt matematikából. Ebben a félévben azonban nagyon összeszedte magát, gyengébb képességeit nagy szorgalommal kompenzálta, így szerzett négyeseket, sőt még ötöst is, így három-negyedre állt évvégén. Miután mindketten megkapták a bizonyítványt a négyes matek jeggyel, a jobb matematikus fiú felháborodva tiltakozott, és épp a korábban mindig csak hármas szintet elérő fiúhoz kezdte hasonlítani magát. „Nehogy már én négyest kapjak, ha ő is négyest kapott! Egyáltalán nem azonos a tudásunk! Ő miért kapta meg a jobb jegyet, ha nekem meg a rosszabb jutott?” Az osztályfőnök bölcsen lecsendesítette a hőbörgőt. „Azért, mert ő nagyon sokat tanult, szorgalmasan gyakorolt azért, hogy a tiédnél ugyan alacsonyabb, de önmagához képest magasabb szintet elérje. Neked meg csak egy kicsit kellett volna produkálnod magad, hogy kijavítsd azt a néhány négyest, de arra se voltál képes a lustaságod miatt.”

     A talentumok példabeszéde, hasonlóan az előző vasárnapi evangéliumban szereplő 10 szűz példabeszédéhez, az ember felelősségére hívja fel a figyelmet. A felelősségre, amely az Isten hívására adott szabad válaszunk lehetőségével, az Ő ajándékainak felhasználása területén élvezett szabadságunkkal együtt jár. Isten – bár mindenkit végtelenül szeret és mindenkit ugyanarra az örök boldogságra hív meg – más és más adottságokkal, képességekkel áldja meg az embert. Nem mindenkinek ugyanazt az utat kell bejárnia Isten Országáig: azonban a maga sajátos útját mindenkinek végig kell járnia. Nem tagadhatjuk meg azt a küldetést, amire Isten meghívott minket.

Tény és való, hogy Isten nem egyformára alkotta az embereket, nem egyforma képességekkel és adottságokkal ruházta fel őket. Azonban a feladatok, elvárások tekintetében sem egyforma a mérce. Ahogyan hallottuk, a talentumait „kinek-kinek a rátermettsége szerint” bízza szolgáira az úr. Aki többet kapott, attól többet is kérnek számon. Azonban a jutalom mégis ugyanaz: akár gyengébb, akár jobb képességekkel van megáldva valaki, ha megteszi, ami tőle telik, a teljes és tökéletes boldogságot nyeri el. Az ő személyes, megismételhetetlen élete teljesedik be, egyéni, személyre szabott célját, boldogságát éri el.

       Igaz ugyan, hogy Isten nem az érdemeket nézi, és irgalma felülmúlja igazságosságát, de attól a számonkérés még kikerülhetetlen valóság! Ha Isten nem kérné számon az embert tetteiért, döntéseiért, ha valamiképpen nem ítélné meg azokat, akkor éppen személy mivoltunkat, szabadságunkat és vele járó felelősségünket venné semmibe. Isten ugyan irgalmaz a megtérő bűnösnek, megbocsátja a bűnöket és mulasztásokat, ha azokért bocsánatot kérünk, azonban nem tagadja le ezek gonosz voltát, nem kendőzi el a pusztulás, romlást, amit okoznak. És ennek a pusztulásnak, romlásnak a fájdalmát valamiképp átélik azok is, akik ezeket a bűnöket, mulasztásokat elkövették.

   Társadalmunk nagy sebe a „következmény nélküliség”: a hiányt nem nevezzük hiánynak, a bűnt bűnnek. Nincs igazi számonkérés, főleg objektív mérce alapján. Ha valami nem megy, amink mennie kellene és lehetne, inkább nem erőltetjük. Ehelyett kikiáltjuk az elért „szintre”, hogy ez a legmagasabb, ez a követendő. Márpedig ez a hozzáállás nem készteti az embert épülésre, fejlődésre, ez nem igazi szeretet.

      Ki kell hangsúlyozni, hogy ha az ember igyekszik élni a rábízott talentumokkal, törekszik a legjobbat, a legtöbbet kihozni önmagából, az nem érdemszerzés céljából történik. Nem „kiérdemelni” kell Isten szeretetét, hanem élni vele, felhasználni, válaszolni rá. Ez persze sokszor fáradozást, áldozatot jelent, de enélkül csak látszat-gyümölcsök vannak az életünkben, és nem valódi épülés, érlelődés.