Ökumenikus Imahét záró istentisztelete



     Egy bölcs és gazdag férfi, aki azonban nem sokat törődött a vagyonával, nyakába vette a világot, és utazgatni kezdett. Mivel családja nem volt, egy fiatal tanítványt vett maga mellé, hogy tudását, tapasztalatait átadhassa valakinek. Többnyire gyalog jártak-keltek városról városra, országról országra. Közben a bölcs férfi nagy türelemmel és hozzáértéssel tanítgatta, képezte a fiatal fiút, aki nagyra becsülte mesterét. Egy alkalommal sötét erdő szélén esteledett rájuk. Nem mertek éjszaka nekivágni az erdőnek, így hát szállás után néztek. Hiába gyalogoltak azonban még kilométereket az erdő körül a mezőkön, csak egyetlen apró viskóra találtak, ahol emberek éltek. Bekopogtattak hát, és szállást kértek éjjelre. „Adunk mi szívesen” – felelte a rongyos kinézetű, borostás gazda és a felesége. „Azonban, amint látják, sok gyermekünk van, minden helyet elfoglalunk ebben a kis kunyhóban. Önöknek meg kell elégedniük a pajtával, ahol a kecskénk mellett elhálhatnak a puha szénában.” Az utazók a pislákoló gyertyafényben végignéztek a családon. Valóban sokan voltak, mind kopott ruhákban, a házban alig valami berendezés. „Miből élnek önök itt?” – kérdezte a bölcs férfi. „Látja, van ez az egy szem kecskénk. Mindennap megfejjük, az asszony aztán túrót meg sajtot készít a tejből, én meg hetente egyszer beviszem a városba eladni. Bizony, nagyon szerény jövedelem, de éhen azért nem halunk belőle.” – válaszolta a gazda. A tanító és a tanítványa jó éjszakát kívántak, és nyugodni tértek a pajtában. Amikor a házban minden lárma elcsöndesedett, a tanító felkeltette a fiatal fiút, és azt mondta neki: „Eredj ki a pajtából, vidd ki ezt a kecskét, és lökd a szakadékba!” „Hogyan?” – háborodott fel a fiú. „Ez a kis állat a család egyetlen megélhetése! Nem kívánhatod ezt tőlem!” „Én vagyok a mestered, bíznod kell bennem, engedelmességgel tartozol nekem! Azonnal vidd a kecskét és taszítsd le a szakadékba!” A tanítvány minden porcikája tiltakozott a kegyetlen parancs ellen, de nem mert még egyszer ellent mondani. Eloldotta a kecskét, kihajtotta a sötétbe és letaszította a közeli szakadékba. Másnap kora reggel elköszöntek a családtól, s folytatták útjukat. Még sokáig járták együtt a világot, de miután a fiú képzése befejeződött, ő elbúcsúzott mesterétől. A sok tudás és bölcsesség ismeretében, amit megszerzett, hamarosan ő is vagyonos emberré vált. Annak az éjszakának a rémképe azonban még több,  mint egy évtized elteltével is kísértette. „Hogyan lehettünk erre képesek?” – kérdezte magától újra és újra. Végül a lelkiismeret nem hagyta nyugodni. Megpakolt egy nagy szekeret mindenféle jóval, élelmiszerekkel, kisebb bútorokkal, ruhákkal, még egy nagy köteg pénzt is csúsztatott a zsebébe, és felkereste azt a szerencsétlen családot az erdő szélén. Megdöbbenve látta, hogy a viskó helyén takaros, szép és nagy ház áll. Körülötte szélesen terültek el a megművelt földek. Lovak, tehenek legelésztek a közeli réteken. „Biztos elvándoroltak innen, és mások költöztek ide.” – gondolta magában. „Azért rákérdezek, hátha tudnak valamit róluk!” Nagy megdöbbenéssel látta, hogy ugyanaz a férfi nyitott ajtót, aki annak idején is. Hosszú évek teltek ugyan el azóta, de megismerte őt is, a feleségét is. Mikor nagy nehezen magához tért a csodálkozástól, elkezdte magyarázni, hogy kicsoda is ő, hogy annak idején szállást adtak a viskójukban neki és a mesterének. „Á, emlékszem, az volt az az éjszaka, amikor eltűnt a kecskénk.” – mondta széles mosollyal a férfi. Az egykori tanítvány mélyen lehajtott a fejét, s nagy bocsánatkérések közepette bevallotta, hogy ő lökte le a kecskét a szakadékba azon a borzalmas éjszakán. „Ugyan már, jó ember! Nagyobb jót nem is tehetett volna velünk.” – bizonygatta a gazda. „Egy pár hétig nagyon nehéz volt, az tény! De mivel már nem volt kecskénk, valami más lehetőség után kellett néznem. Munkát kerestem és találtam is. Rájöttem, hogy mennyi mindenhez értek! Több szakmába is beletanultam, sokat dolgoztam. Egyre többen kerestek, hogy dolgozzak nekik, egyre több fizetésért. Most pedig már, amint látja, a magam ura vagyok, és megvan mindenünk, ami kell. Ezt soha nem értem volna el, ha megmarad a kecskénk!”

        Kiengesztelődés Istennel. Miért van erre szükség, és mit is jelent ez. Három dolgot kell itt felsorolnunk, amelyek persze szorosan összekapcsolódnak egymással.

Miért kell Istennel kiengesztelődni? Haragszik az emberre? Gyűlölettel néz ránk a bűnink, hűtlenségünk miatt? Nem feltételezhetünk ilyesmit az Evangélium Istenéről!

  • A bűn azonban mégis elszakít Istentől, lázadást jelent ellene, szembefordulást Vele. A bűn

legmélyebb dimenziója ez, és mégis erről feledkezik meg a mai ember leginkább. A bűnnel ártunk másoknak – ezt legalább részben orvosolhatjuk kárpótlással, bocsánatkéréssel, jóvátétellel. A bűnnel ártunk önmagunknak, önképünknek: ezt gyógyítgathatjuk pszichológiai tréninggel. Azonban az istenkapcsolatban okozott sebet nem tudjuk mi begyógyítani. Erre csak Isten adhat bocsánatot, ezt csak Ő gyógyíthatja. És ez a gyógyulás be is következik minden esetben, ha megbánjuk és meggyónjuk a bűnt. Akkor is, ha az emberen okozott sebek nem gyógyulnak be, a földön elrontott dolgok nem állnak helyre. Valóságos újjáteremtés ez, ahogyan a Jelenések Könyvéből hallottuk. „Ami volt, elmúlt. Íme, újjáteremtek mindent.”

  • Okozhatja az Istentől való eltávolodásunkat az, hogy nem tudjuk, kik vagyunk mi magunk!

Nem ismerjük eléggé saját magunkat, helytelenül szemléljük emberségünket, küldetésünket. Nem az Isten rólunk alkotott tervével azonosulunk, hanem pusztán saját álmainkat, elképzeléseinket kergetjük életünkben. Fel akarjuk építeni „az ember városát Isten nélkül!” (II. János Pál). A legtöbb ember nem tagadja Istent, nem áll vele szemben erőszakosan, hanem egyszerűen csak „úgy él, mintha Isten nem is létezne!” Rengeteg alkalommal futunk bele az ebből fakadó emberi magatartásba, önértelmezésbe. Isten nélkül azonban az „ember érthetetlen és értelmezhetetlen.” Az Istenről tudomást sem vevő ember óhatatlanul hamis önértelmezésbe téved. Elvéti céljait, lecsupaszítja, lényegüktől fosztja meg emberi kapcsolatait. És ha megtapasztalja a mindebből fakadó keserűséget, csalódások sorát, akkor bizony sokszor nekimegy Istennek. „Jó sorában” nem vesz tudomást Istenről, „rossz sorában” mégis Őt vádolja. Bizony ilyenkor is ki kell engesztelődni Istennel, azáltal, hogy belátjuk, hamis énképet kergettünk. Hamis volt az életünkről szőtt álmunk, összedőlt az „Isten nélküli városunk!” Ugyanakkor mégsincs veszve minden! Sőt, most kezdhetjük felépíteni igazi önmagunkat, keresve, hogy Istennek mi is a célja velünk, mi a terve rólunk. Mint pl. Mária Magdolna az Úrral való találkozás után! Vagy az emmauszi tanítványok! Vagy a kecskéjét vesztett szegény ember!

  • Okozhatja az Istentől való távolságunkat az is, hogy nem tudjuk, ki az Isten. Téves képünk

van Róla, vagy még inkább az akaratáról. Ez a tévedés szorosan összefügg az előzővel: egyikből származik a másik. Ha félreértjük Istent, félreértjük saját magunkat is! Ezért olyan őrülten veszélyes a liberális és newage-es világ alapvető tévedése: tudniillik, hogy nincs valóságos Isten, hanem ki-ki olyat csinál magának, amilyet akar. „Az ember teremti az Istent.” Ez első hallásra könnyű, kényelmes megoldásnak tűnhet. Azonban óhatatlanul csalódásokhoz vezet. Az ember ilyenkor valójában nem Istenben csalódik, hanem a Róla alkotott hamis képben. „Ha ilyen lenne az Isten, egy ilyen Istenben én sem hinnék!” Ilyenkor is kiengesztelődésre van szükség, az igaz Isten megismerésére, aki nem egy hamis bálvány, hanem „szilárd szikla”, akire építeni, támaszkodni lehet a legnagyobb bizonytalanságban is. „Szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek fölött. Oda zarándokol minden nép.” A valóságos Isten, akit mi nem alakíthatunk kedvünk szerint, nem fenyegetés számunkra, hanem erős támasz! Mária Magdolna és az emmausziak is örömmel élték meg végül, hogy „félreértették” Istent! Örömmel tapasztalták meg az Ő valóságos szándékát és tetteit!

    Nekünk is szükségünk van tehát az élő Istennel való kiengesztelődésre, amikor bűnöket követünk el, illetve amikor nem Ismerjük helyesen Istent, az Ő szándékait, s így saját magunkat sem. Közelednünk kell egymáshoz a távolodás vagy a közömbösség helyett.