Advent I. Vasárnapja – B év



    A távoli kis tartomány fővárosának szürke hétköznapjait nagy hír kavarta fel: maga a császár látogat a városba egy hónap múlva díszes és hatalmas kíséretével. Amióta a birodalomhoz tartozott, sok évtizede már, egyetlen egyszer sem járt még császár ebben a tartományban. A város lakói lázas készülődésbe kezdtek. Az előkelő családok szinte ölre mentek a nagy vitatkozásban, ki melyik nap, milyen étkezésre lássa vendégül a császárt vagy valamelyik főemberét. A polgárok varratták a gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhákat, tisztították, díszítették az utcákat, házakat. Ugyanakkor üzenetet küldtek a környékbeli hegyekben élő falvak szegény, rongyos népéhez, hogy még csak a lábukat se tegyék be azokban a napokban a városba! Ne hozzanak szégyent a tartományra a faragatlanságukkal, a nyomorúságukkal, a durva beszédükkel, bárdolatlan viselkedésükkel. A falvak szerencsétlen, nyomorgó népének persze esze ágában sem volt közelébe menni a császárnak. Tudták ők, hogy az uralkodó nem hozzájuk jön, nem rájuk kíváncsi! Ugyan mit is várhatnának tőle?! Így hát nem különösebben bánkódtak a kitiltás miatt. Amikor felvirradt a kijelölt nap, a város elöljárói díszruhájukban, ajándékokkal megrakodva kiálltak a kapuba. A tömeg pedig az utcákon és a piactéren gyülekezett, izgatott csiviteléssel. És valóban: néhány órán belül feltűnt a távolban a díszes császári menet. A várakozás hangulata tetőfokára hágott. Azonban óriási megdöbbenésre a várostól mintegy fél kilométernyire lévő útkereszteződésnél a császári menet lekanyarodott a főútról, és a hegyekbe, a nyomorúságos kis falvak felé vette az irányt. Hamarosan el is tűntek a hegyi ösvényeken. A város előkelői és a polgárok rendkívül csalódottak voltak. Mérgesen tárgyalták a történteket, egymást hibáztatták, szidták a császári hivatalnokokat. Így telt el az egész nap. Lesújtva tértek nyugovóra éjszakára. Másnap azután – szinte anélkül, hogy bárki fogadta volna – a császár és udvara belovagolt a városba. Sokkal kevesebb málha és kincs volt náluk, mint az előző napon. A hirtelen elősiető tanácsosok és nemesek egymás szavába vágva kérdezték: Mi történt tegnap? Miért nem hozzájuk jött előbb a császár? Miért azokat a nyomorult senkiházikat kereste fel? Hiszen azok még adót se tudnak fizetni! Nem is készültek fel tisztességesen egy valódi császár fogadására! Az uralkodó, miután lecsillapította a hangzavart, csak ennyit mondott: „Igaz ugyan, hogy nem úgy vártak engem, mint ti. Nekik azonban sokkal nagyobb szükségük volt az érkezésemre.”

     Olykor nem azok várakoznak a legjobban, akik a legszebben kiöltöznek, a legfinomabb süteményeket készítik, akik a legnagyobb ajándékokat vásárolják. Hanem inkább azok, akik talán nem is tudják, mennyire vágyakoznak az Érkezőre. Akik talán nem is tudják, mit kaphatnak Tőle, de minden porcikájuk kiáltva sajog arra, amivel meg akarja ajándékozni őket. Mennyire megdöbbentő a mai olvasmányban, hogy a próféta nem egy ünnepi lelkületű, szíves-örömest készülődő nép nevében beszél, amikor megszólítja, hívja az Istent, hanem egy bűneiben vergődő, összetört szívű, reményvesztett tömeg jajszavát közvetíti. „Miért hagytad Urunk, hogy letérjünk útjaidról, és megkeményítsük a szívünket? … bűneinkben vagyunk régtől fogva, bárcsak megszabadulnánk! Olyanok lettünk, mint a tisztátalan, és igaz voltunk, mint a beszennyezett ruha. Elfonnyadtunk, mint a falevél, és gonoszságaink, mint a szélvész, elsodortak minket.” Ebből a nyomorult állapotból sikolt fel a próféta hangján a Messiás-váró nép vágyakozása: „Bárcsak széttépnéd az egeket és leszállnál!” Igen, ezeknek az elesett embereknek óriási szüksége van a Megváltó szabadító irgalmára. Noha nem tudnak szépen, méltó módon készülni a fogadására, mégis minden porcikájuk kiált utána.

    A mi világunkban, kortársaink között is milyen sokan vannak, akik ilyenkor, Advent kezdetén nem készítenek örömteli szívvel koszorút, nem gyújtják meg imádságos lélekkel a gyertyákat, nem dúdolnak adventi, karácsonyi énekeket, nem öltöztetik ünneplőbe a szívüket! Valójában nem is tudják, vagy már rég elfelejtették, kinek a várása is az adventi időszak, kit és miért is ünneplünk valójában karácsonykor. Az életük tele van anyagiassággal, a földi javak megszerzése és fogyasztása körüli aggodalommal, mások iránti irigységgel, bizalmatlansággal, haraggal. A szívük pedig sokszor keserűséggel és magányossággal. Nem várják a Krisztust, de sóvárogva vágyakoznak mindaz után, amit igazából csak Tőle kaphatnának meg: a szabadságra, békére, türelemre, igazi elfogadásra, szeretetre. Hogyan érezhetik meg, hogy Jézus, a Messiás értük, hozzájuk is el akar jönni? Csakis általunk, akiket már megérintett Isten szeretete. A mi szeretetünk, figyelmességünk, irántuk való türelmünk és megbocsátásunk által. Legyen számunkra ez az Advent olyan időszak, amikor nem elsősorban kapni akarunk lelki élményeket, belső gazdagodást ezekben a felemelő napokban, hanem sokkal inkább adni, közvetíteni a közeledő Jézustól kapott ajándékokat azok felé, akiknek sokkal nagyobb szükségük van rá, még ha ezt talán nem is tudják!