Advent IV. Vasárnapja – B év



    Egy város lakói között súlyos, ragályos betegség ütötte fel a fejét. Aki megkapta, az először csak kapzsi, pénzsóvár lett: másra se tudott gondolni, csak a haszonra. Idővel, ahogy a betegség elhatalmasodott, az emberek bizalmatlanok és erőszakosak lettek egymással. Mindig azt képzelték, a másik be akarja csapni, ki akarja használni őket, el akarja venni, ki akarja csalni azt, ami az övék. Végül már attól sem riadtak vissza, hogy a nyílt utcán, fényes nappal rabolják ki egymást. Mivel a betegség egyre terjedt, és sehogy sem sikerült megállítani, a városlakók elhívatták a közelben lakó öreg, hosszú szakállú remetét, adjon tanácsot a nagy bajukban. A remete ezt mondta: „Van ellenszere a betegségnek, de nem könnyű megszerezni. A távoli Éneklő Hegy egyik forrásának vize, a Nagylelkűség Forrásának vize lehet csakis hatékony gyógyszer. Ebből egyetlen korty is elég, hogy valaki megszabaduljon a kórtól, de nagyon messzire kell mennie annak, aki elhozza. Nem vállalhatja pénzért, hanem szívességből, szeretetből kell megtennie. És csakis akkor működik, ha a városban legalább egy valaki igazán vágyik rá, őszintén várja, kívánja ezt a vizet. A városlakók gyűlést hívtak össze, s vállalkozókat kerestek a hosszú útra. Amikor azonban a jelentkezők meghallották, hogy semmit sem kapnak ezért a hosszú és veszélyes utazásért, szinte mind visszaléptek. Csak egyetlen fiú maradt, akinek a szívében még égett az önzetlenség szikrája. Ő felvállalta, hogy elhozza a forrás vizét. A városlakók lelkendezve fogadkoztak: minden nap, minden éjjel várni fogunk. Esténként egy-egy égő gyertyát teszünk az ablakainkba, hogy lásd, éberen virrasztunk és epedezve várunk! A fiú szorosan megölelte édesanyját, édesapját, majd elment a kedvese házához, s őt is hosszasan magához ölelte. Vállára vette a nagy és erős bőrtömlőt, és elindult. Az első 10 napon még meg sem pillantotta a távoli hegyvonulatot. A következő 10 napban már feltűntek a hegyek, de még óriási messzeséget kellett leküzdenie a fiúnak. Eltelt még 10 nap, az első hónap. Aztán eltelt a második is. Végül csak a harmadik hónapban érkezett meg az Éneklő Hegyhez, s még napokig kellett keresgélnie a Nagylelkűség Forrását. Amikor megtalálta, nagy örömmel töltötte meg a tömlőjét, s minden fáradtsága ellenére szinte azonnal hazaindult. A nehéz súllyal a vállán azonban még lassabban haladt, mint idefelé. A városlakók az első 10 napban mindannyian kitették ablakaikba az égő gyertyát esténként. A város gyönyörű fényben úszott. A második 10 napban azonban már jónéhány ablak sötét maradt. Az első hónap végére már jó, ha csak a házak felében pislákoltak a gyertyák. Azután napról-napra több fény aludt ki, míg végül alig maradt ház, amelynek ablakában gyertya világított volna éjszakánként. Az emberek nagy része meg is feledkezett a fiúról és küldetéséről. Sokan lemondtak róla, azt gondolván, hogy odaveszett. A legbizalmatlanabbak persze azt gondolták, bizonyára megragadta a lehetőséget, ivott a vízből, aztán pedig máshol telepedett le, nem is gondolva a városára. Így aztán a gyertyafényes virrasztásból semmi sem lett. Amikor mintegy fél évvel az útnak indulása után a fiú egyik éjszaka nagy fáradtan, de repeső szívvel ráfordult a városba vezető út utolsó szakaszára, nagy fájdalommal látta, hogy egyetlen ablakban sem pislákol a fény. Sötétségbe borult az egész város. Óriási csalódást érzett, legszívesebben ledobta volna a tömlőt az éles kövekre, szétrugdosta volna, az utolsó csöpp vizet is kifröcskölve. Hiszen minden hiába volt! Így nem fog működni a csodálatos forrás! Azonban mégis azt gondolta, hátha így is ér valamit a víz. Bevitte hát a némán alvó városba. Első útja a kedvese házához vezetett, hiszen ő hiányzott neki a legjobban. Mérhetetlen örömmel látta, hogy a kedvese ablakában – noha az útról nem lehetett látni – ott ég egy aprócska gyertyacsonk. Amikor pedig a lány lelkendezve a nyakába ugrott, csak ennyit mondott: „Látod, én minden éjjel vártalak! Tudtam, hogy visszajössz!”

   Ilyenkor karácsony táján minden ember, aki a valaha kereszténynek számító országokban, vidékeken él, óhatatlanul megtelik vágyakozással, várakozással. Még azok is, akik egyáltalán nem gyakorolják a vallást, vagy akik már rég eltávolodtak a hittől, egyfajta meghatott nosztalgiával gondolnak vissza gyermekkoruk vagy ifjú koruk karácsonyaira, az akkor átélt élményekre, emlékekre. Valami vágyakozás, várakozás körvonalazódik a szívekben, aminek sokan talán már nevet sem tudnak adni. Akik viszont igen, azok általában a következőképp fogalmazzák meg: a karácsony a szeretet ünnepe, szeretném átélni a szeretet melegét, mint egykor gyermekkoromban. Vagy: a karácsony a család ünnepe. Milyen jó lenne békében, örömben ünnepelni együtt a családdal, minden veszekedés, feszültség nélkül. Vagy: a karácsony az ajándékozás különleges alkalma: milyen nagyszerű lenne úgy örülni egy-egy kis apróságnak, mint régen, vagy ilyen örömet látni a hozzátartozóink szemében! Igen, általában ilyesféle várakozások ébredeznek a lelkekben. Azonban ezen várakozások beteljesülése évről évre reménytelenebb. Hogyan lehetne a karácsony a szeretet ünnepe, amikor ezekben a napokban talán még nagyobb a rohanás, több a feszültség, mint az év egyéb szakaszaiban? Erőltetett szeretetünkben rengeteg az önzés, ugyanakkor hiányzik belőle az igazi megbocsátás, türelem, áldozatkészség és figyelmesség. Hogyan lehetne a karácsony a család ünnepe, amikor a csonka és beteg családok száma – ha lehet őket így nevezni – már meghaladja a még működő, egészséges családok számát? A gyermekek fele úgy nő fel Magyarországon, hogy szinte nincs is képe arról, amit valójában még nem is olyan régen családnak neveztek: apa, anya, gyermekek, nagyszülők, közeli rokonok együttéléséről és szoros kapcsolatáról. Hogyan tudnának az ajándékaink igazi örömet szerezni egy túlságosan is elanyagiasodott, mindenféle mesterséges igényekkel felturbózott társadalomban? Ahol sajnos a gyerekek jó része hetekkel, netán hónapokkal korábban maga választja ki a bevásárlóközpontok polcairól, hogy majd mit is „hozzon neki a Jézuska”!

      Mi a gond? Miért nem akarnak beteljesülni ezek a másodlagos, mégis oly fontos várakozásaink a karácsony ünnepének napjaiban? Azért, mert éppen csak azt nem várjuk, aki mindezt valóban meg tudná hozni és meg is akarja adni nekünk: a Fiút, Aki érkezik, Aki közénk születik! Rá nem figyelünk, Vele nem keressük a kapcsolatot. Pedig nélküle kiüresedik minden egyéb érték, ami a karácsonyban valaha megvolt. Az emberré lett Isten épp azért jött, hogy meggyógyítsa sérült, Istentől elszakadt emberségünket. Ha Őt nem keressük, Vele nem találkozunk, akkor az sem lehet igazán a mienk, amit csakis Tőle kaphatunk. Szükséges hát, hogy ott égjen a várakozás lángja a szívünkben! Ne csak a koszorúinkon, asztalainkon vagy ablakainkban! Tudjunk elcsöndesedni ezekben a napokban a hosszabb és mélyebb imára! Vegyünk részt a templomi szentmiséken, áhítatokon! Tudjunk bocsánatot kérni azoktól, akiket megbántottunk! Felkeresni azokat, akikkel már régen találkoztunk, de akiknek olyan jól esne egy kis odafigyelés! Milyen jó lenne, ha le tudnánk mondani egy kicsit az anyagiak, a külsőségek bűvöletéről, vagy legalábbis kevesebbel megelégedni, hogy több időnk, figyelmünk maradjon a lelki értékekre és a szeretteinkkel való együttlétre! Gyújtsuk meg hát a szívünkben ezekben a napokban újra a hit lángját, az Isten Fiára való várakozás tüzét, s meg fogjuk tapasztalni, hogy valóban Ő az, aki ma is képes betölteni legmélyebb, legigazibb vágyainkat!