Karácsony ünnepe –



   Egy nagyváros ipari negyedében, egy elhagyatott szemétletrakóban kikelt egy aprócska napraforgóvirág. Ahogy emelgette sárga fejecskéjét, megdöbbenve látta, milyen szennyes, ronda környezetbe került. Vágyakozva gondolt a tágas, zöld mezőre, társaira, akik csoportosan követték mozdulataikkal a Nap járását. „Hogy kerültem én pont ide? Elhagyatottan, magányosan…. erre a mocskos szemétdombra!?” – gondolta. „Itt nem is tudok életben maradni. És nincs is miért!” Fájdalmas gondolatai közepette egyszer csak elragadtatott csipogásra lett figyelmes. Egy kis veréb ugrándozott körülötte lelkendezve: „Milyen gyönyörű vagy! Te vagy a legszebb a világon!” „Jaj, ugyan! Nézz csak körül jobban! Biztosan látsz nálam szebbet is!” – felelte a virág. „Nem-nem! Nincs senki és semmi, ami nálad csodálatosabb lenne!” – csiripelte a kis veréb. A napraforgónak jól estek a madárka szavai. Úgy érezte, mégiscsak van valami értelme az életének. Így hát összebarátkozott a verébbel. Nap mint nap jól elbeszélgettek, tréfálkoztak, nevettek. A napraforgó lassan teljesen kifejlődött, nagyra nőtt és magokat érlelt ott a szeméttelep kellős közepén. Egyik napon hiába várta a kis verebet. Nem röpködött és csiripelt körülötte vidáman, mint máskor szokott. „Hol lehet? Csak nem költözött el?” – nyugtalankodott a napraforgó. Ám estefelé fájdalmas csipogásra lett figyelmes. A madárka volt, aki törött szárnnyal vonszolta magát a hulladékok között. „Mi történt?” „Egy nagy és erős sirály rám támadt, és eltörte a szárnyamat.” – felelte a veréb. „Meg kell halnom. Nem maradhatok életben, hiszen nem tudok élelmet szerezni.” A napraforgó azonban megrázta szép fejét, s odahullatta az érett magvakat a madárka elé. „Dehogy kell meghalnod! Edd csak meg a magokat, neked adom őket! A csőrödet tudod még használni.” – biztatta a vergődő kis jószágot. A veréb pedig valóban napról-napra a magvakból élt, amíg csak meg nem gyógyult a szárnya. Amikor újra fel tudott röppeni a földről, megdöbbenve látta, hogy a napraforgó szép feje összefonnyadt, sárga virágai megszáradtak, hullani kezdtek. Korábban szép, egyenes szára megbarnult és meggörbült. „Mi történt veled?” Sírta el magát a kis veréb. „Az én életemnek vége. A napjaim meg vannak számlálva. Azonban nem sajnálom, mert volt értelme, célja. Megmentettelek téged, életet adtam neked.” – mondta a napraforgó. „Akkor sem lehetett volna szebb és teljesebb életem, ha a leggyönyörűbb zöld mezőn születek.”

    Krisztus, az Isten Fia, úgy testesült meg közénk, az elrútult emberi világba, mint a legszebb virág, ami véletlenül a szemétdombra keveredett. Ő azonban nem véletlenül és semmiképpen sem akarata ellenére született közénk. Éppen azért jelent meg Benne újra a romlatlan, tökéletes ember, hogy gyógyítsa a beteg, bűneiben vergődő emberiséget. A karácsonyt a szeretet ünnepének nevezzük, talán mert egy kis gyermek látványa, gőgicsélése a legelemibb, szinte ösztönös módon váltja ki az emberek többségéből a gyöngédség, szeretet érzelmeit. Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten részéről a karácsony még csak kezdete az Ő szeretete kézzelfoghatóvá tételének. Az Ő részéről nem a születés kétségtelenül szent és rendkívül fontos eseménye a legnagyobb ajándék, hanem az egész önfeláldozó emberi élete, és főként a megváltás beteljesedése a kereszthalálban és a feltámadásban. Ahogyan a napraforgó táplálta magvaival az összetört, halálra szánt kis madarat, úgy táplál bennünket értünk adott testével és vérével az emberré lett Krisztus. Feláldozza magát, hogy mi élhessünk.

    Valójában hasonló történik mindenkivel, aki igazán krisztusi módon és mértékkel próbál szeretni. Lassan felőrlődik, elfogy az önátadásban – de közben értelmes és pótolhatatlanul értékes életet él. Milyen könnyű szeretni, amikor egy kapcsolat még csak születőben van, az elején tart! A szerelem születésének gyönyörű, mámoros hetei, hónapjai. Egy barátság kezdete. Egy új osztályközösség vagy munkahelyi kollektíva első élményei! Ezek többnyire emlékezetes, örömteli élmények. Ekkor még könnyű szeretni, lelkesedni. Azonban ahogyan telnek, múlnak a hónapok, évek, annál többször tapasztaljuk meg, hogy a szeretet bizony sokszor nem könnyű. Áldozatot, önátadást kér tőlünk. A fájdalom tűrését, megbocsátást, újrakezdést. Hűséges kötelességteljesítést, kitartást abban, amit a másiknak ígértünk. Sőt, sokszor új és új ígéreteket, elköteleződést. Olyasmit is, amire korábban nem volt szükség. Például ápolást a betegségben, lemondást még több szabad időnkről.

    Mindez bizony a napról napra sorvadó, lassan elfogyó napraforgó, az értünk önmagát teljesen feláldozó Krisztus sorsa. Azonban csak akkor válik teljessé a szeretetünk – és boldogságunk is – ha erre képesek vagyunk. A szeretet születése csak a kezdet. Jézus születésének ünnepe erősítse meg bennünk a már megszületett, fejlődő emberi kapcsolatainkban való kitartás, a mindenre képes hűség szándékát!