Szilveszter – Év végi Hálaadás



     Egy gazdag és hatalmas király élete nagy részét hódító hadjáratokkal, kincsek és előjogok összeharácsolásával, paloták építésével töltötte el. Amikor azonban hatvan éves lett és túlesett élete első komolyabb betegségén, akkor fájdalmasan ébredt rá, hogy valójában nem boldog és nem elégedett. Talán elmulasztotta volna észrevenni és megragadni az élet fontosabb eseményeit, élményeit, találkozásait? Na de honnan tudhatja meg, hogy melyek is azok? Mire kell odafigyelnie hátralévő életében, hogyan kell eltöltenie azt a talán már nem is olyan hosszú időt, ami a földi életéből maradt? Összehívatta hát országa tudósait, sok-sok pénzt, kincset adott nekik, s elküldte őket szerte a világba, hogy gyűjtsenek össze minden olyan könyvet, amely az élet értelméről szól, ami bölcsességeket tartalmaz. Ezeket majd elolvassa, gondolta magában, s akkor biztosan tudni fogja, hogyan is éljen, mire is figyeljen hátralévő éveiben. A tudósok útra is keltek. Öt éven át járták a világot, s amikor megérkeztek, negyven tevényi rakományt hoztak magukkal: könyvek sokaságát, amelyek között bőven voltak igazi ritkaságok, nagy értékű írások is. A király azonban csüggedten csóválta a fejét: „Évtizedekbe tartana ennyi könyvet elolvasni. Nekem már nincs annyi időm! Üljetek le, és válogassátok ki közülük a fontosabbakat, a mélyebb tartalmúakat!” A tudósok így is tettek. Újabb öt év múlva már csak hét tevényi könyvet cipeltek a király elé. Az uralkodó azonban, aki ekkorra már teljesen megőszült és meggörnyedt, rájuk förmedt: „Már hetven éves vagyok! Csak nem képzelitek, hogy képes vagyok ennyi könyvet elolvasni! És nem is beszélve arról, hogy megvalósítsam, ami bennük írva áll! Nem, ez még mindig rengeteg! Válogassatok tovább, kevesebb könyvre van szükségem!” A tudósok újabb öt évig olvasgattak, mérlegeltek, válogattak, vitatkoztak, végül csak egyetlen tevényi rakománnyal állítottak a király elé. Ő azonban akkor már még öregebb, még összeesettebb volt. Kiabálni sem tudott már, de remegő hangján mégis méltatlankodni kezdett. „Hetvenöt éves vagyok, napról-napra közelebb a sír! A szemeim is gyengék. Hogyan tudnék ennyi könyvet elolvasni?? Nem-nem! Válogassatok tovább! Csak a legbölcsebb könyvre van szükségem. Egyetlen-egyre, amelyből azonban választ kapok az élet értelmére!” A tudósok még egyszer nekiültek, s olvastak, disputáztak, válogattak. Már majdnem újabb öt év telt el, amikor a könyvtárba hirtelen berontottak a király inasai: „Az öreg király haldoklik! Hozzátok gyorsan a könyvet! Hallani akarja, mitől lehet boldog az emberi élet!” A tudósok ijedten és tanácstalanul nézegettek egymásra. Végül mindőjük közül a legbölcsebb hirtelen felállt, határozott léptekkel a király betegágyához sietett, odahajolt a haldokló öreg füléhez, és belesúgta: „Életed legfontosabb pillanata a jelen pillanat. Legfontosabb embere az, akivel most találkozol. Legfontosabb tette pedig a szeretet.”

     A lassan mögöttünk maradó év, ami olykor talán rövidnek tűnt, néha viszont szinte elviselhetetlenül hosszúnak, szintén pillanatokból állt össze. Eseményekből, tettekből, élményekből, találkozásokból. Minél több volt ezek között a boldog pillanat, örömteli élmény, boldogító találkozás, annál inkább nevezhető boldognak az elmúló év. Ha pedig több volt benne a fájdalmas élmény, a bosszantó találkozás vagy az önmagunkból keservesen kisajtolt cselekvés, akkor bizony inkább boldogtalannak, sikertelennek értékelhető. Azonban min is múlik valójában, hogy elégedettek vagyunk-e egy cselekedetünkkel, örülünk-e egy találkozásnak, vidámnak, felszabadítónak tapasztalunk-e egy-egy élményt? Bizony, ez éppen ugyanaz a kérdés, amire az öreg király is kereste a választ. Az a kérdés, amit legalább ilyenkor év végén vagy év elején, az elmúló időt konstatálva fel kell tennünk magunknak! Mikor is éreztük igazán értelmesnek az életünket, boldognak önmagunkat az elmúlt év során? Hogyan is törekedjünk élni a ki tudja, meddig nyúló jövőben? A válasz pedig ugyanaz számunkra is, amit az öreg bölcs súgott a haldokló király fülébe: a legfontosabb pillanat mindig a jelen pillanat, a legfontosabb találkozás éppen az, ami most történik. A legfontosabb tett pedig az, amit a szeretet éppen akkor sugall. Biztosan tapasztaltuk, hogy voltak az elmúló évben olyan események, történések, amelyekre hosszan, sokat készültünk, amelyek miatt elmulasztottunk vagy háttérbe soroltunk más dolgokat, kötelességeket, amelyek miatt nem tudtunk összpontosítani más, jelentéktelenebbnek ítélt tettekre vagy találkozásokra, és mégis valahogy rosszul sikerültek! Nem „hozták” mindazt, amit vártunk tőlük, elégedetlenséget hagytak maguk után. Ugyanakkor pedig egy teljesen lényegtelennek tűnő, talán váratlan és gyors történés vagy találkozás pedig úgy él az emlékeinkben, mint ami nagy fontossággal bírt, boldogságot hozott az életünkbe.

      A kulcs valóban az, hogy az ember élete minden eseményében találja meg a lehetőséget a szeretetre. Ismerje föl a kis, hétköznapi dolgokban is Isten vagy az emberek feléje áradó szeretetét! Ha nagy terveinket szövögetve, homályos álmainkat kergetve elmulasztjuk beleadni magunkat a jelen pillanat történésébe, ha elszalasztjuk a konkrét lehetőséget a segítésre, vigasztalásra, vagy épp nem vesszük észre, hogy velünk teszi ezt valaki, akkor nagyon sok öröm-megtapasztalást veszítünk el. Tekintsünk ajándéknak minden pillanatot, percet, órát! Még a kemény munkával vagy tanulással töltött órákat, napokat is lehet szeretetből megélni … sőt éppen akkor tudjuk értelmesnek tartani ezeket az időszakokat, ha kötelességteljesítésünk mögött meglátjuk az embereket, akikért küzdünk, Istent, akit szolgálni akarunk. És ha a szüntelennek tűnő rohanásban meg tudunk állni egy-egy hosszabb-rövidebb időszakra, megcsodálni a természet szépségeit, váltani egy pár kedves szót, belecsöndesedni az imába, akkor megtapasztaljuk a terhek ellenére is a lét értelmességét.