Karácsony utáni II. Vasárnap – B év



     Volt egyszer egy szép kiscica, aki fülig beleszeretett egy fiúba, akivel egy házban éldegélt. Addig könyörgött hát a jó tündérnek, míg az egy gyönyörű, fiatal lánnyá nem változtatta, aki rögtön feltűnt a fiúnak. Megszerették egymást, és a fiú idővel feleségül kérte a lányt, aki korábban macska volt. Az esküvőt fényes külsőségek között, nagy lakoma kíséretében tartották meg. Emelkedett volt a hangulat, rendben is ment minden, amíg a lakodalmas terembe véletlenül be nem tévedt egy aprócska egér. Amint a menyasszony meglátta az egeret, habozás nélkül a nyomába vetette magát, s addig üldözte, amíg el nem kapta. Majd a megrökönyödött násznép szeme láttára egy falásra le is nyelte.

   Az emberek nagyon sokszor nem olyanok belül, mint amilyennek kívül mutatják magukat. A látszólag törvénytisztelő magatartás mögött nem mindig rejlik azokkal egyetértő, a törvények által védett értékeket valóban becsülő belső érzület. A mai evangélium egyik fontos megállapítása a következő: „A törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által vált nyilvánvalóvá.” Természetesen a Mózesnek kinyilatkoztatott Törvény is Isten szeretetének műve, amelyet az embernek szintén szeretetből, Isten iránti őszinte odaadásból lehet igazán teljesítenie. Azonban Jézus korára sajnos a törvények megtartása jórészt külsődlegessé vált. Főként a sok farizeusi, írástudói szőrszálhasogatás és a kiegészítő előírások sokasága tette azzá. Nem véletlenül mondja Jézus követőinek, hogy „ha igaz voltotok nem múlja felül a farizeusokét és írástudókét, nem mentek be a Mennyek Országába!” Ha valakinek csak a törvény betűje a fontos, nem a szellemisége és a mögötte álló személy, személyek iránti szeretet, akkor csak a kötelező minimumot fogja teljesíteni. Azt is sokszor erőlködve, vagy csupán olyan mértékben, amit kívülről ellenőrizni lehet. Természetesen nem a törvénytisztelő magatartást akarom leszólni, annak mindenképpen van értéke. Azonban van két olyan veszélye, amelyekre Isten kezdettől fogva figyelmeztet, és amelyeket Jézus elküldésével orvosolni kíván. Az egyik veszély, ami a pusztán törvénykövető erkölcsiséggel együtt jár, az a tény, hogy soha senki nem tudja tökéletesen megtartani a parancsokat. Ha nincsen kegyelem, megbocsátás, akkor az az ember, aki pusztán a parancsok megtartása révén akar Istennek és embereknek tetsző lenni, mindenképp kudarcokat, fájdalmas csalódásokat fog megélni, amelyekből nincs számára kiút. A másik veszély pedig az, amiről a kezdeti kis történet is szólt: hogy a látszólagos, kívülről ellenőrizhető törvénybetartás mögött nincs ott a belső érzület, a beleegyezés azokba az értékekbe, amelyeket a törvény megőrizni, védeni igyekszik. Ha valaki belsőleg is azonosul a parancsokkal, az általuk közvetített értékrend értékeivel, ezt a magatartást nevezi a Biblia „igazságnak”. Az „igaz” azt jelenti, hogy megfelel a valóságnak. Vagyis a külső tett valóban a belső érzületet tükrözi, s mind a kettő megfelel az Isten által belénk és körénk teremtett rendnek. Ebben az értelemben nevezi a Szentírás „igaz”-nak például Szent Józsefet vagy az öreg Simeont. Az igaz embereknek az is ismertetőjegye, hogy szeretetből többet tesznek, mint amit a törvény betűje megkíván. Nem állnak meg a parancs alkotta határnál, hanem cselekedeteikben felülmúlják azt. Nem véletlenül kéri Jézus az Ő tanítványaitól ezt a lelkületet: „Mondatott a régieknek …. én azonban azt mondom nektek ….”

    A Mózesnek adott Törvényt és az annak betartására épülő erkölcsi rendet valóban tökéletesíti tehát a megtestesült Istenfiú, Jézus. Épp azt a két valóságot hozza el és erősíti meg, amelyeknek hiánya elégtelenné teszi a Törvény erkölcsiségét. Egyrészt Őbenne, Őáltala felragyog Isten végtelen kegyelme, megbocsátó irgalma, amellyel eltörli a parancsokat megszegő, de bűneit megbánó ember vétkeit. Másrészt pedig Jézus példát ad az igazságra, a törvény szavát messze felülmúló értékkövetésre, amely nem áll meg a parancsok teljesítésénél, a kötelező minimumnál, hanem ennél sokkal többre is képez azért, azokért, akiket szeret.