Jézus megkeresztelkedése – B év



    Egy férfi, aki mindenképpen találkozni szeretett volna Istennel, felment a hegyekbe, arra a tágas fennsíkra, ahol Isten minden második évben egyszer megjelent. Az ember az első évben azokkal a gyümölcsökkel, terményekkel táplálkozott, amelyeket talált a fennsíkon. Azonban a táplálék lassan elfogyott, és emberünknek egy jó év múltán le kellett jönnie a hegyről, mert éhezni kezdett. Keserűen kifakadt imájában: „Én szerettem volna találkozni, beszélni Veled Uram, de Te nem gondoskodtál rólam, nem juttattál elegendő táplálékot ahhoz, hogy meg tudjalak várni!” Alighogy kimondta ezeket a panaszos szavakat, egy angyal jelent meg neki, és így szólt: „Istennek igazán örömére szolgált volna, ha találkozhattál és beszélhettél volna Vele. Ezért az első évben Ő maga táplált téged. Azonban szerette volna, ha te is teszel valamit azért, hogy a találkozás létrejöjjön. Azt várta, hogy a második évben már te gondoskodsz magadról! De elültettél bármit is az elmúlt év során? Megöntöztél akár egyetlen gyümölcsfát vagy bokrot is? Aki nem képes arra, hogy dolgozzon és gyümölcsöt teremjen ott, ahol éppen van, az nem méltó és nem is képes arra, hogy Istennel beszélgessen.”

    Jézus megkeresztelkedésének ünnepén, amikor a saját keresztségünkre is reflektálunk, érdemes átgondolni, milyen helyet, szerepet is tölt be a keresztség az ember életében, istenkapcsolatában. Nagyok sokszor szembesülünk azzal, hogy az emberek a keresztség szentségét valamiféle célként, beteljesülésként fogják fel, amit egyben sajnos befejezésnek is tekintenek. Jaj, csak legyen megkeresztelve a gyermekem, a kisunokám, ne legyen pogány a kis drágaságom! – aztán itt leragadunk. Nincs továbblépés, nincs előrehaladás, mintha a keresztség szentsége már önmagában elegendő lenne mindannak elnyeréséhez, amit a keresztény hit jelent. Nem következik belőle az, hogy imádkozni is tanítsuk, hittanra is biztosan beírassuk, nem is beszélve az eukarisztia, és főleg a bérmálás vagy a többi szentség felvételéről. Mintha a keresztelést egyfajta mágikus szertartásnak értelmeznénk, ami az ember mindenféle személyes hozzájárulása nélkül is létrehozza az istenkapcsolatot, biztosítja az isteni áldást, gondviselést, mind azt a jót, amit Istentől elnyerni akarunk. Pedig ez nem egészen így működik! A keresztség nem annyira cél, mint inkább start! Nem annyira beteljesedés, főleg befejezés, mint inkább kezdet! Természetesen kell valamit tenni már ahhoz is, hogy valakit megkereszteljünk, bizonyos előzetes feltételeknek meg kell felelni, a hit első lépéseit meg kell hozzá lépni – azonban a továbblépés, a kapott kegyelem felhasználása még fontosabb és elengedhetetlen.

    Jézus megkeresztelkedése is egyértelműen kezdete volt az Ő evangéliumot hirdető nyilvános ténykedésének, csodáinak, konkrét megváltói cselekedeteinek. Azt olvassuk a szentleckében, hogy a Jordánban való megkeresztelésekor „kente fel az Isten a Názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal, Ő pedig amerre csak járt, jótetteket vitt végbe, s meggyógyított minden ördögtől megszállottat és minden bajt.” Vagyis a keresztelést követően Jézus nagyon is élt azzal a küldetéssel, amit a Jordánban való megmerülése kinyilvánított. Nagyon is konkrét gyümölcsöket, jó cselekedeteket termett az az istengyermeki kapcsolat, amelyet a keresztségét követően még tudatosabban megélt. Nem befejezés, hanem egyfajta kezdet volt a keresztség az Ő megváltói művében is.

   Nyilvánvaló tehát, hogy a mi életünkben is gyümölcstelen és szinte teljesen értelmetlen marad a keresztség szentsége, ha nem váltjuk tettekre azt a kegyelmet, amit kapunk, ha nem éljük meg az istenkapcsolatnak azt a mélységét, amelyet Isten a keresztségben a maga részéről felkínál! Nekünk is komolyan kell vennünk, egy szépséges és fontos kezdetként, de mégiscsak kezdetként kell felfognunk a keresztelést! Folytatnunk kell az Isten felé vezető lépéseket a mindennapi imában, az Istenről való ismereteink elmélyítésében, valamint a hitünkből fakadó jócselekedetekben, a szeretet tetteiben. Ha mi nem tesszük hozzá a magunkét az istenkapcsolathoz, ha nem mutatunk fel hitünkből eredő teljesítményeket ott, ahol éppen vagyunk, akkor hiába is várjuk az istenközelség megtapasztalását, az Isten gondviselő segítségét, áldását az életünkhöz. Ha nem élünk a kegyelemmel, csak visszaélni akarunk vele, akkor semmiféle különbséget nem fogunk érezni mi magunk sem önmagunkon a kereszteletlenekhez képest, és hiába igyekeznének mások is bármiféle különbséget felfedezni a keresztény és pogány létmódunk között.