Évközi II. vasárnap – B év



      „Ne is vesztegesse rám az idejét! Teljesen hiábavaló! Én egy lehetetlen alak vagyok.” – mondta a plébánosnak a fiatal lány, akit megszólított az egyik iskola folyosóján, hogy nem volna-e kedve csatlakozni a plébánia ifjúsági csoportjához. „Mindenki szerint kiállhatatlan vagyok, és magamat is útálom.” – folytatta a lány. A barátaimra irigy vagyok, mindig csak kiakasztom őket. Otthon mindenkinek az agyára megyek. Mit is kezdene maga egy ilyen szerencsétlennel, mint én?” A plébános hosszan nézte a lány arcát, majd így szólt: „Tudod-e, Szandi, hogy van két gyönyörű szép szemed.” A lány döbbenten bámult a pap arcába, majd lassan elmosolyodott. Az első lépés már meg is történt, és a lány péntek este ott volt az ifjúsági csoportban.

   Minden ember számára különleges fontossággal bír a személyes megszólítás, a néven szólítás. Ha egy felhívás, dicséret, vagy akár megrovás csak úgy általában többekhez vagy sokakhoz hangzik el, „mindenkinek” vagy „valakinek” szól, azt látjuk, hogy szinte senki nem veszi azt magára. Csak nagyon ritkán érint meg, főként nehezen mozdít el bennünket egy olyan felszólítás, amit személytelennek érzünk. Mindjárt más azonban a helyzet, amikor a saját nevünket halljuk, amikor a megszólító konkrétan a mi szemünkbe néz.

A személyes megszólítás ugyanis mindig egy kapcsolat felvételére vagy folytatására való konkrét felhívás. Ha ez a kapcsolat akár csak egy mondat erejéig jön létre vagy egy-két perc hosszúságúra nyúlik, akkor is egy kapcsolat, mert itt már tudjuk egymás nevét, valamit konkrétan annak az egy személynek akarunk elmondani, tőle kérni. Neki, csak neki mondunk igent vagy nemet. A személyes megszólítás mindenekelőtt azt üzeni, hogy rád van szükség, nem „valakire” vagy „akárkire”. Ha néven szólítalak, akkor azt üzenem, hogy megláttam benned valami értéket, amire szükségem van, amit csak te tudsz adni. Vagy legalábbis én tőled várom, rád számítok. Vagy éppen pont neked akarok adni valamit, veled akarok megosztani valamit.

    A mai szentírási olvasmányok tanúsága szerint óriási fontossága van a személyes megszólításnak az evangelizációban is. Isten személyesen szólítja meg Sámuelt, háromszor is néven nevezi őt. Sámuel pedig – éppen azért, mert a nevét hallja, még ha nem is tudja először, kitől – mindannyiszor kifejezi szolgálatkészségét. Az evangéliumban pedig azt látjuk, hogy Jézus beengedi, sőt behívja tanítványait a személyes életszférájába. János és András elmennek hozzá, megnézik, hogy hol lakik, egész nap nála maradnak. A Messiással való kapcsolatfelvétel személyessége bizonyára meghatározó volt egész későbbi apostoli életükre.

     A néven szólítás Isten részéről, vagyis hogy nem annyira a „tömegekhez”, hanem minden egyes emberi személyhez közvetlenül akar fordulni, azt is kinyilvánítja, hogy Isten „alkalmazkodik” a hitre való eljutásban a személyes kapcsolatok lassú fejlődéséhez. Nem egyik pillanatról a másikra akarja tökéletesnek látni az embert. Nem egyik pillanatról a másikra bíz ránk mindent, vagy várja el tőlünk a küldetésünk maradéktalan teljesítését, életünk célba érését. Sőt, a néven nevezés azt is jelenti, hogy nem is annyira a teljesítményeink, az egyes képességeink, szolgálataink fontosak neki, mint inkább mi magunk, úgy, ahogyan vagyunk. Vagyis az irántunk való szeretete megelőzi a mi válaszunkat.

    Nekünk sem kell félnünk tehát a hit továbbadásában, az evangélium hirdetésében a személyességtől. Sőt, igazából nincs is más választásunk, ha valóban hatékonyan akarjuk teljesíteni ezt a küldetést. Merjünk személyesen odalépni az emberekhez! Először ismerjük meg őket, lássunk bele egy kicsit az életükbe, s engedjük, hogy ők is belépjenek a miénkbe! Ha már megvan a személyes ismeretség, ha már meggyőződött valaki a mi iránta való őszinte érdeklődésünkről, szeretetünkről, akkor sokkal inkább kész lesz meghallgatni minket Istenről és az Ő evangéliumáról is. Nyitottabb lesz arra, hogy meghívjuk egyes programokra, alkalmakra az egyházban. Meg kell tanulnunk a bennünket személyesen szerető Istentől azt is, hogy türelmesek legyünk embertársainkhoz. Hogy ne annyira az elvárásainkhoz, a másik részéről felmutatott eredményekhez ragaszkodjunk, mint inkább a személyhez, akihez küldetést kaptunk. A személyes szeretetkapcsolat kifejlődése ebben is segíteni fog minket. Ekkor fogunk hasonlítani a bennünket teremtő és megváltó, életünket és boldogságunkat öröktől fogva akaró Istenhez, aki ugyan táplál velünk szemben elvárásokat, számít a mi viszont-szeretetünkre és az abból fakadó tettekre, de elsősorban mégis mi magunk vagyunk neki fontosak.