Ökumenikus Imahét – Záró alkalom



      Egy szép, csillogó, nagy és büszke tükör egyszer csak darabokra tört. A gazdája bosszúsan kidobta a szemétrakásra. Amikor a tükördarabkák észrevették, hogy szemétdombra kerültek, így keseregtek: „Ó, mi szerencsétlenek! Milyen gyalázatos sors ez! Bájos arcok, elbűvölő mosolyok képei voltunk, és most mi lett belőlünk! Senkinek, semmire nem vagyunk jók többé! Haszontalan lomokká váltunk!” Teljes depresszióba estek. Egy nap azonban egy kislány pufók kezecskéje kiemelt egy tükördarabot a lassan beborító por és szemét alól, letörölgette, s elkezdett vele játszani. Összegyűjtött vele egy kis napsugarat, és a fal egyik sötét repedése felé fordította. Akkor vette észre, hogy a repedésben egy ici-pici kék virág bújt meg. A tükördarab ámulva látta, hogy a kis virág szirmai megremegnek a boldogságtól, ahogy a nap sugara rájuk hullik. A kislány arca is földerült. Azután a kislány a szemközti ház alagsorának homályába irányította a napsugarakat a tükörrel. Ott dolgozott a sötétben Iván, a cipész. Jólesően elmosolyodott, amikor a napsugarak megsimogatták az arcát. A kislány egészen addig játszott a tükörrel, míg estefelé a Nap el nem bújt. Boldog volt, hogy olyan sötét hasadékokba, repedésekbe irányíthatja a fényt, amelyek eddig szinte soha nem tapasztaltak világosságot. Este pedig hazaszaladt, s örömmel újságolta édesapjának: „Képzeld, feltaláltam egy nagyszerű játékot! Semmi más nem kell hozzá, csak a napfény, és ez a kedves kis tükör.” A tükördarab pedig még boldogabbnak érezte magát, mint azelőtt, mielőtt összetört volna.

     Miért éppen ez a bűnös asszony tesz tanúságot a Messiásról, s miért éppen őrá hallgatnak? Mert tőle ez nem „természetes”, neki nem ez a dolga, ő nem „így szokta”. Vagyis őbenne valóban hatalmas, szemmel látható változás zajlott le. Egy papot – úgymond – ezért fizetnek. Egy hitvalló ember máskor is így szokta, tőle ez a természetes. Meg hát: lehet, hogy csak mondja, de igazából ő sem teszi! Valahol, valamiben biztos ő is ludas! Na de ha egy köztudottan és önmaga által is elismerten bűnös ember kezd Istenről beszélni? Tanúságot tenni az Ő nagy tetteiről? Hát – az több, mint elgondolkodtató. Ez túl váratlan! Ez olyan őszintének tűnik – főleg ha arról beszél, hogy vele mit tett az Isten.

     Nem teszi hiteltelenné az asszony bűnös élete a tanúságtételt? Nem, mert nem önmagáról beszél, hanem a Messiásról. Önmagáról pedig éppen úgy, mint akin megnyilvánult Isten irgalma. Ő csak az a megtört tükördarab, aki az Istenből kapott fényt továbbsugározza másoknak. Akiben Jézus meglátta a maradék szépet és jót! Aki éppen a szomja miatt nagyon is nyitott arra, amit Jézus adni akar: a szabadításra, az igazi boldogság forrásának felismerésére.

     Az asszony tanúságtétele a Jézustól kapott élő vízről azért is hiteles, mert ő már bizony sokféle evilági forrásból kóstolt bele a hamis boldogságba! Tanúságot tud tenni arról is, hogy mennyi mindenben nem található az igazi boldogság azok közül a dolgok, élmények közül, amelyekről bizony sokan hiszik, hogy valódi boldogságot jelentenek. Szerelmi kapcsolatok, túlhajszolt szexualitás, anyagi értékek stb.

      Ezentúl pedig az, hogy élete egyes területeken félresiklott, nem jelenti azt, hogy más területeken ne lenne nagyon is tiszteletre méltó, és alkalmas az Istentől kapott feladatra. Pl. a szomjúsága és az őszintesége, amivel elismeri, hogy szüksége van a Jézustól kapott élő vízre. A nyitottsága, amellyel szóba áll Jézussal, elfogadja Tőle a bűneivel való szembesítést is. A nagylelkűsége: nem tartogatja meg magának az Istentől kapott kegyelmet. Szalad, hogy megossza ezt másokkal! Hogy ő, aki annyi fájdalmat és botránkozást okozott, végre örömhírt is mondjon. A bátorsága és a megbocsátó készsége, amellyel megvetettsége ellenére is oda mer fordulni az emberekhez.

     Mi mindenre tanít bennünket a szamariai asszony magatartása a tanúságtétellel kapcsolatban?

  • Hogy ne féljünk Istenről és az ő tetteiről beszélni akkor sem, ha bűnösnek tartjuk magunkat! Sőt akkor sem, ha mások tartanak – jogosan – bűnösnek! Nem rólunk szól a dolog!
  • Tanúságunk Istenről szóljon és az Ő tetteiről a mi életünkben! Ne önmagunk dicsőítéséről, vagy úgy általában az emberekről!
  • Merjünk bátran beszélni hibáinkról, tévedéseinkről! Ezt sem magamutogató módon, hanem a szabadító, szerető Jézusra irányultan.
  • Tudjunk bátran és megbocsátó szívvel odalépni Isten üzenetével azokhoz is, akik korábban bántottak, megvetettek minket!
  • És végül, hogy mi is fogadjuk el olyan emberek tanúságtételét, akiket korábban valami miatt megvetendőnek, bűnösnek tartottunk. Vegyük észre bennük az értékeket, képességeket, tudjuk elfogadni, hogy törötten is képesek Jézus fényét sugározni!