Évközi III. vasárnap – A év



      Egy nemesember a 18. században házi tanítót fogadott jó szándékú, ám kissé nehéz felfogású fia mellé. A fiú tisztelte, becsülte mesterét, ám nem mindig értette meg, amit az magyarázni próbált neki. Ezzel sokszor próbára tette tanítója türelmét. Egy alkalommal éppen egy matematikai alaptételt, egy axiómát próbált levezetni a tanító a fiúnak. Azonban akárhogy is magyarázta, a fiú mégsem értette meg. Csak csóválta a fejét, fájdalmas arckifejezéssel. A mester újra és újra nekifogott a bizonyításnak, hosszú órákig nem adta fel, bár egyre jobban beleizzadt. Végül panaszosan, szinte elkeseredve így szólt tanítványához: „Kérem, higgye el nekem, hogy ez a tétel igaz! Nem tudom már másképpen elmagyarázni! Ha nem is érti a levezetést, fogadja el, kérem, hogy ez valóban így van!” A fiú erre tisztelettudóan felállt, meghajolt tanítója felé és így szólt: „Miért nem ezzel kezdte? Akkor már órákkal ezelőtt tovább léphettünk volna! Én teljes egészében megbízom önben. Ha ön mondja, készséggel elhiszem, hogy igaz a tétel! Nem kell tovább bizonygatnia.”

     Talán kissé bugyutának, naivnak tűnik az előbbi hozzáállás, hiszen a racionalitás korszakában annyira megszokta az emberiség, hogy mindenre érthető magyarázatot kérjen és kapjon. Annyira szeretünk mindent kiszámítani, kezünkben tartani, mérlegelni. Azonban nem véletlenül ért véget mára a racionalitás kora! Bizony, átlendülve a ló túloldalára, a tényeket, a dolgokat, a számokat, a technikai vívmányokat hosszú ideig előnyben részesítettük a személyes kapcsolatokkal szemben, és ez keserves űrt hozott létre az emberek tömegeiben. Pedig a személyesség óhatatlanul áthatja minden ismeretünket, minden anyagi, technikai eredményünket! Mielőtt a kisgyermek megértené a szavak értelmét, előbb már lát egy arcot, hall egy hangot! Ennek az arcnak, ennek a hangnak válaszolva mondja ki első szavait, anélkül, hogy még értené azokat. Ugyanígy, szinte minden mást személyeken keresztül, emberi kapcsolatokon keresztül tanul meg, ért meg az ember. Minél hatalmasabb a tudáshalmaz, amit az emberiség birtokol, annál kevesebbnek tudunk belőle utánajárni, annál kevesebbet tudunk saját magunk megtapasztalni, kikutatni. Annál többet fogadunk el ezekből az ismeretekből egyszerűen úgy, hogy elhisszük annak, aki mondja, bízunk abban, aki tanítja. Igen, a másik emberbe vetett hit, a személyes bizalom egyáltalán nem kiküszöbölhető az életünkből.

     Elsőként furcsának tűnhet az első meghívott tanítványok magatartása, akik Jézus szavára otthagyják a biztosat a bizonytalanért, az ismerőst, a megszokottat az ismeretlenért. A már bejáratottat a kiszámíthatatlanért. Halászok voltak. Ez volt az életük: a bárka, a hálók, a társak, a mindennapi megszokott munka, a belőle származó szerény jövedelem. A család, a kis tóparti otthon, szülők, feleség, gyermekek. Ezt adják fel a …. miért is? Hát ez az! Mit jelent az, hogy „emberhalász leszel”? Hova kövessük azt, aki hívott? Mit is fogunk csinálni? Miből fogunk élni? Mire lesz ez jó nekünk, vagy bárki másnak? Kérdések, amikre akkor és ott biztosan nem tudták a választ. Elképzeléseik lehettek, de hogy ezek mennyire nem fedték a valóságot, az később sokszor kiderül az evangéliumból. Ha az a kérdés, hogy „Mit kell tenniük?”, akkor ebben nagyon sok a bizonytalanság. Ők azonban nem ezt a kérdést tették fel, amikor a Mester hívta őket, hanem azt, hogy „Kit kell követnünk? Ki hívott magához minket?” Jézus személyes vonzása, a Jézushoz csatlakozás vágya mozdítja ki őket előző életükből. Nem a „mit” a fontos, hanem hogy „kivel”. Jézust pedig már látták, hallották korábban. Péter bárkájából tanította a népet. Már túl voltak a csodálatos halfogáson. Már megtapasztalták a szavaiból, tetteiből áradó erőt. Érezték, hogy szükségük van rá, hogy hozzá akarnak tartozni, ezért követték Őt.

    Ez a személyesség hiányzik sokszor az evangelizációból! A tények, adatok, a hittanórán szerezhető ismeretek önmagukban sokszor szárazak, más tananyagokhoz hasonlíthatók. Még a programok, rendezvények sem eléggé vonzók önmagukban: ha nincs ott valaki, akivel együtt akarnak ott lenni, a programbőségben szenvedő mai emberek ritkán indulnak el. Krisztus személyes közelségéből, szeretetéből erőt merítve nekünk is a személyes szeretet, odafigyelés útján kell elindulnunk, ha azt akarjuk, hogy a még nem hívő emberek meghallgassák, amit mondani akarunk, elinduljanak arrafelé, amerre vezetni szeretnénk őket!