Nagyböjt IV. vasárnapja – A év



Történt egyszer, hogy volt néhány ember, akik halászoknak nevezték magukat,és íme, sok hal nyüzsgött a környék vizeiben. Az egész vidéket patakok és tavak tarkították, mindegyikben tömérdek a hal, és a halak éhesek voltak.
Azok, akik halászoknak nevezték magukat, heteken, hónapokon, éveken keresztül tanácskozásra ültek össze, és hivatásukról, a halászatról, a bőséges halállományról és arról beszélgettek, hogyan lehetne halászni.
Évről évre pontosan megfogalmazták a halászat jelentőségét, hivatáskéntemlegették a halászatot, és bejelentették, hogy a halász elsődleges feladata mindig is a halfogás.
Állandóan új és jobb módszerek, és a halászat új és jobb meghatározásai után kutattak. Ám egy dolgot nem tettek: nem halásztak.
Nagy, műgonddal megtervezett és költséges oktatóközpontokat építettek,amelyek célja az volt, hogy a halászokat megtanítsáka halfogás fortélyaira. Mindezek alatt az évek alatt tanfolyamokat tartottak a halak szükségleteiről, természetéről, osztályozásuk módszereiről, a halak pszichológiai reakcióiról, és arról, hol lehet halakat találni.
Az oktatóknak doktori címük volt a halászat tudományából, ám ezek az oktatók nem halásztak. Kemény, szorgalmas tanulás után évről évre sokan végeztek, és kaptak diplomát halászatból.
Egy, a halászat szükségességéről tartott tanácsozás után egy fiatal résztvevő elment halászni. Másnap arról számolt be, hogy két nagyszerű halat fogott. Kiváló fogásáért kitüntették, és felkérték, hogy lehetőség szerint vegyen részt az összes fontosabb tanácskozáson, ahol elmondhatja,hogyan akadt a horgára a két nagy hal. Abbahagyta tehát a halászatot, hogy legyen ideje beszámolni a többi halásznak, és filmet készítsen a nagy fogásról. Jelentős tapasztalata jutalmául beválasztották a halászok szövetségének elnökségébe is.
El kell ismernünk, hogy a „halászok” között sokan valóban odaadó bugalommal végezték a dolgukat, áldozatokat hoztak, és minden nehézséget vállaltak. Képzeljük el, hogy megsértődtek néhányan,amikor egyszer valaki felállt, és kijelentette, hogy akik nem fognak halat, nem is igazi halászok, akárhogy erősködnek.
Halász-e az az ember, aki évről évre nem fog halat? Követi-e valaki a Mesterét, ha nem halászik?

     A mai evangéliumban szereplő farizeusok és a meggyógyított vakot kitaszító zsidók ezekhez az „elméleti” halászokhoz hasonlítanak. Nagyon értenek a vallási kérdésekhez, ahhoz, hogy ki lehet Istentől való és ki nem, miben és hogyan nyilvánulhat meg Isten, és miben nem. „Nem Istentől való ez az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot!” – mondják Jézusról. Mármint úgy nem tartja meg, ahogyan szerintük meg kell tartani …. ahogyan az ő rendszerükben ki van dolgozva. Évtizedek, talán évszázadok kitartó munkájával, a törvény értelmezéséről szóló sok-sok vita során kidolgozták a rendszerüket, és ebbe a rendszerbe Jézus egyes tettei és szavai nem férnek bele. Hiába mond ellent a valóság az ő nagyszerű elméleti rendszerüknek, nehogy már a valóságnak legyen igaza! Ez a korábban vak ember, akit Jézus meggyógyított mindezidáig valószínűleg csak elméleti tanításokból, fejtegetésekből ismerte meg az Istent, amennyire megismerte. Főleg parancsokkal találkozott, amelyeket teljesíteni kell. Tiltásokkal, amelyek utasították arra nézve, hogy mit nem szabad megtennie. Sőt, ahogy a zsinagógai közösségből őt kitaszító zsidó elöljárók szavaiból kivehető, bizony találkozhatott elítéléssel, lenézéssel is, éppen vallási alapon. „Te akarsz oktatni minket, aki mindenestül bűnben születtél?!” Ez az indulatos kérdés, vagy inkább vád rávilágít arra, ami az egyik sajnálatos vallási tévedése volt annak a nemzedéknek: úgy gondolták, hogy aki ilyen súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenved, mint a vakság, azt bizony a bűneinek köszönheti, vagy pedig a szülei bűneinek, amelyből büntetésként hárult rá ez a megpróbáltatás. Elmondható, hogy túl sok örömet, túl sok szépet, gazdagítót nemigen találhatott eddig ez az ember a vallásában. Most azonban jön valaki, és parancsolgatás, tiltás, vádaskodás helyett egyszerre csak megajándékozza: meggyógyítja őt Isten nevében! Eddig inkább csak hallott Istenről, méghozzá mint olyas valakiről, akinek ő, a vak, nem éppen kedves gyermeke. Most azonban végre találkozott Istennel! Most megtapasztalta, hogy az Isten cselekedett valamit az ő életében: nem is akármit, nem is akárhogyan! A fenyegető, őt büntetni akaró Isten helyett, akiről az elmélet szólt, egy szerető, gondviselő, gyógyító Istennel találkozott Jézus által. Hogyne venné hát védelmébe ezt a Jézust, akinek a cselekedete révén akkora élményben, istentapasztalatban volt része? „Ha ő nem Istentől való volna, nem tehetett volna semmit!” Még a kitaszítást, a vallási közösségből való kitiltást is fölvállalja, ami pedig az egyik legszörnyűbb kilátás volt egy korabeli vallásos zsidó embernek. A meggyógyított ember azonban érzi, hogy ahelyett az elméleti rendszer helyett, amiben eddig próbálták számára bemutatni az Istent, most a valódi, élő Istennel találkozott. Hozzá akar tartozni! Korábbi helyén úgysem volt soha otthon igazán: most végre azt érzi, hogy valaki elfogadja, befogadja őt. A legfájdalmasabb talán az a farizeusok magatartásában, hogy valójában semmi lényegeset, semmi igazán fontosat nem kellene elvetniük a rendszerükből azáltal, ha elfogadnák Jézust! Persze, hogy fontos az Úr napjának megtartása! Azonban a szeretetből történő beteggyógyítás miért ne férne bele a szombat megszentelésébe?Természetesen a keresztény vallást is fenyegetheti a veszély, hogy „elméleti halászat” legyen belőle! Amikor annyit panaszkodunk amiatt, hogy a sok megtartott hittanóra, a sok átvett iskola ellenére is kevés a hitüket gyakorlók száma, akkor vajon eszünkbe jut-e, hogy azok az emberek, akikből hiányoljuk a hitet, találkoztak-e már valóban Istennel? Volt-e élő tapasztalatuk Isten szeretetéről? A mai emberek többségének hitetlensége nem istentagadás, nem Isten létének kétségbe vonása, hanem valójában istentapasztalat nélküliség! Nem elég beszélni arról, hogy Isten szeret téged és gondot visel rád! Éreztetnünk is kell a tetteinken keresztül ezt a szeretetet és gondviselést. Nem elég hirdetni, hogy Isten megbocsát – nekünk is gyakorolnunk kell a megbocsátást az emberekkel szemben, isteni indíttatásra hivatkozva. Fel kell hívnunk az emberek figyelmét az ő személyes kis életükben is jelen lévő csodákra, isteni megnyilvánulásokra! Ehhez azonban közeli, rendszeres kapcsolatban kell lennünk velük, ismernünk kell az életüket, időt és energiát kell szánnunk rájuk.