Plébános, káplánok




Plébános, káplánok

Hozdik Zsolt - plébános

A festőiskolájára és csodálatos természeti környezetére méltán büszke, valóban festői Nagybányán születtem, Máramaros megyében, a mai Románia területén, 1971. május 17.-én. Családunk elég nehéz körülmények között élt. 1956-ban nagymamámat súlyos börtönévekre ítélték, mivel az általa szervezett magyar irodalmi kör keretei között elszavalta Wass Albert „Üzenem haza” című versét. A börtön mellett teljes vagyonelkobzás is a büntetés része volt, így egykor jómódú bányamérnök-családunk igen nagy megpróbáltatásokkal kellett szembe nézzen. Ennek ellenére szüleim minden lehetségest megtettek, hogy biztosítsák neveltetésemet. Természetesen magyar óvodába és iskolába jártam, szüleim és ismeretségi körünk is mély nemzettudatot igyekezett elültetni bennem.

Nagyszüleimmel ellentétben szüleim nem voltak mélyen vallásosak. Bár a hit külsődleges jelei megvoltak nálunk (több szép vallásos festmény, feszület, kereszt, karácsonyi hagyományok, húsvéti ételszentelés és hasonlók), templomba ritkán jártunk. Elsőáldozó, bérmálkozó persze voltam, de ez nem járt együtt rendszeres vallásgyakorlással.Érdekes azonban, hogy – úgy hiszem – az Úr már akkor hívogatott: nem ritkán egyedül elmentem szentmisére, ragaszkodtam pl. ahhoz, hogy Húsvét hajnalán egyedül is elvigyem a szentelni való reggelit a korai szentmisére, - apró jelei annak, hogy valahol a mélyben vágytam Isten után. Biztos vagyok benne, hogy ebben nagy szerepe volt a házunk egy szobájában lakó „pótnagymamámnak”, Málika néninek, egy egyedülálló vallásos asszonynak.

Miután hetedik osztályos koromban egy év alatt mindkét szülőmet elvesztettem, édesanyám féltestvére, drága nagynéném vállalta további nevelésemet. Csodálatos és mélyen hívő asszony volt, akit tavaly temettem, igaz húsvéti hittel. Hiszen meggyőződésem szerint őt maga Jézus „avatta szentté” azzal a tanításával, hogy „ha valaki egy gyermeket fogad be, az engem fogad be”. Nála élve már természetes volt a szentmisére járás, a komolyabb hit.

Mégis az Úrba való épülésre szükség volt további „apostolokra”. Pont ekkor került „állami büntetésből” Nagybányára az akkor legendás erdélyi ifjúsági lelkipásztor, Tempfli Imre atya. Ő indított el jobban az imádság, az Isten komolyabb keresése útján. Vele kezdtünk ismerkedni a gitáros énekekkel, jobban elmélyülni a hit igazságainak útján. Csak egy év volt, de örökre meghatározó. Miután neki Nagybányáról is mennie kellett, elég sok fiatallal együtt a város (akkor még egyetlen) másik plébániájára, a veresvízi negyed Krisztus Király templomába mentünk át az ősi nagytemplomból. Szoktam mondani – némi túlzással – hogy ha valami jó van bennem, az mind itt született. Számomra a Nagybánya-Veresvízi Krisztus Király templom a világ „legszentebb helye”. A plébánia régebbi ifjai és mi, a másik templomból érkezettek, Tempfli atya neveltjei, együtt hoztuk létre Czol Ernő karnagy vezetésével és Ilk Antal-József plébános támogatásával a Krisztus Király Ifjúsági Kórust, amely második otthonommá lett, ahol erősödtem Istenben, ahol hitem személyessé vált, ahol elért az Úr hívása. Nagybányán nem ért bennünket oly sok nehézség az állam részéről, mint más városokban. A plébános kivédte helyettünk és értünk.

Vita tárgya papok közt, hogy kell-e tudnunk megjelölni egyetlen pillanatot, egy konkrét eseményt, helyet, ahol hivatásunk született, amikor kimondtuk az igent. Én nem tudok ilyet mondani. Úgy érzem, az a négy év, amit középiskolásként a Krisztus Király templomban átéltem, a maga egészében tett nyitottá arra, hogy meghalljam és elfogadjam az Úr meghívását. A sok ministrálás és éneklés, Isten-szolgálat alatt megéreztem, hogy szeretnék magam is az Úr követe lenni. Akkoriban minden nap és vasárnap legalább két, olykor három misén voltam ministrálni. Úgy szoktam fogalmazni, a maga természetes egyszerűségében vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy erre az útra hív az Úr. Nincs egy pontos pillanat, rendkívüli esemény, látomás, vagy hasonlók  egyszerűen bele nőttem, belesimultam ebbe az életformába, ebbe a hívásba. Persze részben ez okozza komoly papi nehézségeimet is: hivatásom egy olyan közösségben született, ahol természetes volt, hogy a hívő nép Istent akarja követni, ahol élt a vágy az Úr igazságai iránt, ahol tenni akartak a közösségért. A mai napig nehezen tudom kezelni az olyan helyzeteket, amikor egy személy, egy közösség ímmel-ámmal akar csak hívő lenni, amikor harcolni kell azért, hogy valaki megértse, miért kell szentmisére jönni, ahol a hívő magánemberként és nem a közösség részeként akar keresztény lenni – és hasonlók.

Nyilván akkor még nem tudta senki, hogy összeomlik Ceauşescu diktatúrája. Nem tudtuk, milyen lesz papi életünk. De egy élő közösségben született hívást követve, egy osztálytársammal együtt elindultunk a papi hivatás útján.

Katonai szolgálatomat épp a 89-es forradalom alatt töltöttem, nem messze Temesvártól. Istennek hála, nálunk nem voltak szörnyű események. 1990-ben Szegeden kezdtem meg tanulmányaimat, akkor még szatmári egyházmegyés papnövendékként. Egyáltalán nem állt szándékomban Magyarországon maradni. Több körülmény együtt állása miatt döntöttem úgy harmadév végén, hogy a kalocsai kispapok közé kérem átvételemet. Mai napig kétségeim vannak, hogy nem túloztam-e el akkor az okokat. De megnyugtat egyrészt az erdélyi érsek úr, másrészt a mai szatmári püspök úr egy-egy alkalommal mondott szava: ha így alakult, az Úr biztos tudta, miért itt látta jónak szolgálatomat.

1994 őszén félig-meddig a véletlen hozta úgy, hogy Kosik Sándor kispaptársammal – mai esperesemmel – együtt Kiskunhalasra jöttünk négy hétvégi gyakorlatra. Itteni tapasztalatom hozzájárult ahhoz, hogy amikor három lehetőséget (köztük Kiskunhalast) felkínálva dr. Dankó László érsek úr megkérdezte, melyiket választanám féléves diakónusi gyakorlatra, Halas mellett döntöttem. Így 95-ben ide kerültem előbb fél év diakónusi szolgálatra, majd a következő félévben is folyamatosan szinte minden hétvégén gyakorlatra. Akkoriban minden Szegeden tanuló kispapnak így zajlott a hatodév: első félév egy plébánián, majd a következő félév hétvégi is vagy ugyanazon, vagy másik plébánián.

Mivel akkor nem volt káplán Kiskunhalason, Vangel Imre atya egyedül szolgált, így eredetileg az volt az elképzelés, hogy 96-ban is diakónus jön ide szolgálni, nem káplán. Szinte biztosan ki is volt jelölve, hogy én hol leszek káplán. Ezért Imre atyának és nekem is igen kellemes meglepetés volt, amikor eldőlt, hogy Halas ismét káplánt kap, és én jövök vissza ide immár papként szolgálni.

Az már korábban eldőlt, hogy – mivel szerettem volna egy magyarországi elsőmisét is, hiszen számos pap és kispap Nagybányára nehezen jutott volna el – rögtön pappá szentelésem estéjén, mint templombúcsút, a halasi templomban tartom életem első szentmiséjét. Így, amikor kiderült, hogy még káplán is itt leszek, még érdekesebb lett, hogy az elsőmise végén Imre atya felolvasta érsek úr levelét, amelyben ide helyezett szolgálatra. 1996. június 29.-én Szent Péter és Pál ünnepén dr. Dankó László érsek úr pappá szentelt a kalocsai főszékesegyházban, majd aznap este tartottam primíciámat Kiskunhalason, majd egy héttel később Nagybányán.

1996-2005 között kilenc évig voltam káplán Kiskunhalason. Nem maradhattam volna ennyit, ha nem vagyok egyben a Szilády katolikus diákjainak kinevezett spirituálisa és hittanára. Tudtommal kétszer merült fel komolyabban az áthelyezésem, én mindkét esetben kértem, hogy még maradnék, és akkor ez meghallgatásra talált.

Halasi éveim után három évet Csengődön voltam plébános. Egy kicsiny, de élő közösséget vezethettem. Nagy ajándék volt egy több, mint húsz tagú, igen élő és elkötelezett felnőtt csoport, - egy ilyen kis faluban ez rendkívüli – akikre mindig lehetett számítani. Különösen is nagyszerűnek találtam azt, hogy ott szinte mindent együtt csináltunk – legalább nyolc ember járt be pl az udvart gondozni, - amikor éppen ideje volt, beugrott ezt-azt elvégezni, sok asszony fogott össze a templomdíszítésért, egy nagyobb templomtakarításra gyakran akár harmincan is összejöttek, ismerős és ismeretlen családok jelentek néha még, hogy ebédet hoztak vagy éppen karácsonyi kóstolókat stb. – ez rendkívül szép és példaadó volt. Ezen látszik, hogy egy közösség él, amikor nem csak a „hivatásos irodistától – sekrestyéstől – gondnoktól – paptól” várják el a dolgokat. Úgy hiszem, erre minden plébánián nagy szükség lenne.

A csengődi évek után kilenc évig voltam soltvadkerti plébános, váltakozó fíliákkal. Első évben még nyolc templom tartozott hozzám, később többször átrendeződött, hogy éppen mely községeket kell még ellátni. Ez idő alatt három káplán atyával dolgoztam együtt és nagyon jól megértettük egymást. Emellett 2010-től a kerület espereseként is dolgoztam. Soltvadkertre is igaz volt, amit Csengődről írtam a hívek együttműködése kapcsán, de már kisebb számban. De ott is volt 3-4 személy, aki mindenben, és még néhány, aki alkalomszerűen segített, aki szívén viselte a templom, a plébánia, udvar, atyák sorsát. Soltvadkerten a „középső” éveket éreztem a legszebbnek, amikorra kialakult egy kicsi, de életerős ifjúsági csapat is, és a plébánián gyarkan megforduló vagy dolgozó hívekkel egy olyan légkör, ami már inkább család-hangulatot sugárzott.

Legfőbb vágyam lenne, hogy Kiskunhalason is ilyen családias, felelős, sok-sok személyt megmozgató, a plébániáért tenni akaró élet lehessen.

21 és fél papi évemben úgy érzem, az Úr sok szép dolgot is megvalósított általam és barátaim, segítőim által – és nagyon sok hibát, mulasztást is elkövettem, ami miatt talán nem voltam elég eredményes eszköze az Úrnak. Rossz szó, de hadd használjam mégis: leginkább három dologra vagyok „büszke” – de inkább Istennek hálás eddigi papságomból. Az előbbiekből úgy tűnhetett, hogy kifelejtettem a legfontosabbat? De nem, szándékosan hagytam a végére. Az első: a két pap, aki papi szolgálatom alatt lépett az Úr oltárához. Kiskunhalason Geszler Péter atya, Soltvadkerten Tóth Tibor atya. Bízom benne, hogy talán volt olyan is, amit az Úr általam is láttatott meg velük, hogy ma az Ő követeivé lettek. Hála értük! A második: a halasi évek ifjúsági csoportjának magja, a SzTM, és a néhány vadkerti fiatal, akiknek életén 5-10-15-21 év múltán láthatom, hogy igaz krisztusi katolikus emberek, családapák-anyák, elkötelezett hívők lettek. Az, hogy sokan közülük azóta is, lassan 21 éve kitartanak a barátságban, évente 2-3-4-szer eljöttek hozzám is, rendszeresen találkoztunk és látom bennük az Úr munkáját, jelenlétét. Ennél nagyobb ajándék nem kell. És a harmadik, hogy otthon, Nagybányán is örömmel látnak a mai napig, és ott is barátságok szövődtek, és az ottani mai plébános csodálatos munkája mellett újra él az a közösség, ahonnan indulhattam, és ahova bármikor hazalátogathatok.

Nagyon váratlanul és hirtelen ért egy olaszországi reggeli kávé mellett a hír, hogy két hetem sincs arra, hogy ismét Kiskunhalasra költözzek, immár plébánosi megbízással. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy ez teljesen új helyzet. Más káplánnak, iskolai lekivezetőnek lenni és más plébánosnak. Más 25 évesen és más 46 évesen. Igyekszem az új kihívást lehetőségeimnek, képességeimnek, személyiségemnek megfelelően fogadni és helytállni. Imádságba ajánlom gyengeségeimet és hibáimat. Ahogy fentebb is írtam, legnagyobb nehézségemnek azt tartom, hogy nem igazán tudok mit kezdeni az olyan helyzetekkel, amikor győzködni kellene az embereket az Istenről… viszont mindent szeretnék megadni azoknak, akik vágynak az Úrral való együttes kalandra.

Mindenek fölött legfontosabbnak az imádságot, a liturgiát, az isten dicséretét tartom. Minden más sokadrangú ez után. Első a méltó szentmise, a méltó ünnepek: ahogy a II. Vatikáni Zsinat mondja, ez a csúcs és forrás. Minden más ebből és csak ebből tud forrást meríteni, és e nélkül semmit nem ér. És hasonlóan fontosnak gondolom a sértetlen, tiszta, hamisítatlan és félremagyarázás, kimagyarázás nélküli katolikus tanítás, az igazság hirdetését. Úgy vélem, sokan hazardíroznak azzal, hogy inkább azt mondják, az igazság helyett vagy azt felhígítva, amit az emberek hallani akarnak… Szent Pál szavaival, csiklandozni akarják fülüket… Benedek pápa szinte könyörgött hozzánk papokhoz, hogy ne hígítsuk az igazságot, azt mindig sértetlenül adjuk át, mert a fiataloknak és általában a híveknek joguk van azt ismerni. Utána eldöntik, hogy követik-e vagy sem, de joguk van a maga tisztaságában ismerni. Erre szívből törekszem, hogy hitelesen hirdessem az Úr tanítását, örömét, szeretetét.
Isten áldását kérem a halasi hívekre, az itteni szolgálatra, remélhetőleg közös építkezésünkre,

Hozdik Zsolt
tb. kanonok, plébános, érseki tanácsos












Berki József - káplán

1977.05.11-én születtem Salgótarjánban. Az általános iskolát és a középiskolákat is itt végeztem el.

1996-ban Érettségiztem a Stromfeld Aurél Műszaki Szakközép Iskolában

1997-ben Gépszerelő és Karbantartó szakon Technikusi minősítést szereztem

1997-től a Salgótarjáni BRG-ben majd a Gyöngyösi Lear Corporation gyárakban dolgoztam 2001-ig

Eleinte nem éreztem késztetést, hogy hittanos legyek. Édesanyám ő első osztálytól szerette volna. Én nem éreztem ennek a fontosságát. Aztán 7-osztályban jött el ez az érzés. Gyerek koromba a hittan órák lelki mélység és az akkori káplán személye városunkban döntő volt. Neki köszönhető, hogy még abban az évben egy teljes nyarat rá szántam arra, hogy a városi könyvtárban az összes liturgikus ünnep és szín valamint a papi hierachia fogalmát kigyüjtöttem egy füzetbe. Akkoriban a hitoktatás más volt ennek az eredménye, hogy a 150-bérmálkozó akikkel együtt készültünk mind a mai napig részt vesz a vasárnapi szentmiséken. Aztán a középiskola alatt döntöttem el, hogy én hitoktató szeretnék lenni és gyerekeket tanítani. 1999-ben ministráltam életemben először 22-évesen Salgótarjánban és a szentmisék és a temetések, esküvők, keresztelések szertartásai és az akkori plébánosom személye és az ő papi egyénisége volt az ami engem is megerősített a hivatásomban.

2001-2005 között Salgótarján melletti kis faluban Egyházasgergei Szent József Katolikus Iskolában dolgoztam hitoktatóként.

2005-ben kerültem a Szegedi Egyházmegye közi papnevelő intézetben kispapnak, majd Érsek Úr pappá szentelt 2011 június 26-án, azóta vagyok Kiskunhalasi káplán. Örömmel és nagy szívvel szolgálom Isten hívő népét és a szívemben szeretett halasi híveket.













Csorba Dávid - káplán

Csorba Dávidnak hívnak, a Bács-Kiskun megyei Kalocsán születtem 1990. augusztus 22-én. Édesanyám élelmiszer-eladó egy kalocsai üzletben. Édesapám a MÁV Zrt. alkalmazottja, beosztását tekintve váltókezelő. Egy nővérem van, aki Budapesten él férjével, Anett jelenleg egy bank követelésbehajtási osztályán dolgozik.

Általános iskolai tanulmányaimat követően a kalocsai Dózsa György Mezőgazdasági és Közgazdasági Szakközépiskola – mai nevén Dózsa György Gazdasági, Műszaki Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium – mezőgazdász tanulója lettem. A természet- és állatok szeretete miatt választottam ezt az iskolát. Informatikai szakosított érettségit szereztem 2009-ben a fent említett intézményben.

Az érettségi megszerzését kővetően, 2009-2011 janárjáig felsőfokú tanulmányokat folytattam a szegedi Gál Ferenc Hittudományi Főiskolán, ahol teológia valamint katekéta lelkipásztori munkatárs szakok hallgatója voltam. A papi hivatástól való eltávolodás következtében meg kellett szakítanom tanulmányaimat a Főiskolán.

Az Incrementum Érseki Vagyonkezelő Központban megüresedő adminisztrátori állására pályáztam, 2011. augusztus 1-ei hatállyal a megnevezett munkakört betöltöttem. Időközben ismételten megéreztem a Jóisten hívását a papi szolgálatra, ezért 2013 januárjában folytattam teológiai tanulmányaimat a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán. A szemináriumi évek letöltését, valamint a hátralévő teológiai tanulmányaimat a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán végeztem. A tavalyi évben, június 25-én szentelt áldozópappá érsek úr a kalocsai Nagyboldogasszony-főszékesegyházban. Első szolgálati helyem Soltvadkerten volt, ahol káplánként szolgáltam Isten népét, illetve iskolalelkészként a II. János Pál Katolikus Ált. Iskola és Óvoda tázlári tagintézményében is elláttam lelkipásztori feladatokat.

Ha időm engedi szívesen horgászom, de ugyanakkor nagy előszeretettel sportolok is.





Tamás Sándor - káplán

1983 január 24.-én születtem Kalocsán.

Az általános és középiskolát is itt végeztem el.

Középiskola első évében tértem meg, és ekkor döntöttem el, hogy Teológiát fogok tanulni.

A középiskola után 1 évet dolgoztam kőművesként, majd Pécsre jelentkeztem a Pécsi Hittudományi Főiskolára.

Ezen évek alatt is az iskola mellett dolgoztam diákmunkában.

Négy évig jártam Pécsre.

Átjelentkeztem Szegedre a negyedik év végén.

Itt 3 évig jártam Katolikus teológus szakon, és csak ezek után jelentkeztem kispapnak, ekkor válaszoltam Isten hívására.

Bábel Balázs érsek úr 2014 június 28.-án szentelt pappá Kalocsán.

2014 augusztus 1-től a Kiskunfélegyházi Sarlós Boldogasszony plébánián kezdtem meg papi hivatásomat Talapka István atya mellett.

2015 áprilisában Érsek atya áthelyezett Jánoshalmára, és ott teljesítettem szolgálatot Menyhárt Sándor plébános atyánál.

2018 augusztus 1-től Kiskunhalasra kaptam helyezést, hogy itt szolgáljam tovább Isten és a kedves testvéreket.